Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Bálint Péter: Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok

mindenkoron pellengérre állítandó, hogy a szégyenkezés és megvetés tárgya legyen a közönség ajakán. Aki nem érzi kötelességének a korábban deák nyelven írottak: poézisek és históriák magyar nyelven történő megszólaltatását, mert a tudást egy szűk tudós társaságnak kisajátítani szándékolja, vagy mert nem elég pallérozott elme az átplántálás módozatainak megválogatásához, olyan formán cselekszik Európa e napkeleti táján, mintha szándékosan klastromba akarná zárni a tudós főket, hogy ott, mint valami theátrumban egymást szórakoztassák Cicero és Plinius ékes beszédének szemenként történő citálásá- val. Vagy állatkertbe fogva szeretné mutogatni őket, mint különös és egyedi példányait az egyes állatfajoknak.

Nem az ellen ágálok, hogy akár egy tudós, akár egy poéta, megfordulni óhajtván valamelyik idegen országbéli társa műhelyében, az újszerű gondolatok értelmét kifürkészni, megemészteni, másokéval és sajátjával összevetni iparkodik, s ennek érdekében megtanulja nem is egy nemzet nyelvét (magam is ezt tettem az olasz, francia és német nyelv esetén), mely szorgalmat csak bátorítani lehet. Sőt, bátorítom valamennyi társamat nagyobb összefüggésben látni mind a poétikai és filozófiai gondolatok tárát, mind a politika szüntelenül változó és időszerű eszközeinek használatát, mert e távlatos horizontban saját helyüket és szerepüket is világosabban határozhatják meg. A magam részéről az olyasfajta embert nem állhatom, aki az imént említett műhelyek egyikében időzve, elájul minden közönséges dologtól és ott fogant kies ideáktól, ekként kicsinyítve a maga tudását, mintha alkalmatlan volna az önálló gondolkodásra, komponálásra, s eközben persze óhatatlanul is lealacsonyítja saját nemzetét, mintha nem bírna elegendő számú talentummal és elegendő mennyiségű hittel, hogy felzárkózzék a többiekhez.

Nem hiszem, hogy boldogult apám számításból vette volna nőül édesanyámat; annak ellenére, hogy nem volt szép, bájos és kecses alkatú lánynak mondható, inkább feltűnően soványnak és ragyás képűnek csúfolták rossz-májú ellenfelei, mindvégig a legelfogultabb hangon és szívbéli szeretettel beszélt vele és róla, sosem munkálkodott benne álságos vagy csalárd szándék kitartó hitvesével szemben. Leginkább azt fájlalta, hogy a megsokasodott betegeivel való gyötrelmes foglalkozás miatt alig tölthette ideje nagy részét nejével, aki, hogy szaporítsa a boldog együttlétel alkalmainak számát, nem ritkán segédkezett a borbélyműhelyben is elvégezhető kisebb operációknál: adogatta a műszereket, tálakat, a remediumos tégelyeket és tamponokat; s ha végeztek, fűrészporral szórta le a véráztatta homok-padlót, alkoholos és vizes ronggyal sikálta a műszereket. „Nagy a baj abban a borbélyműhelyben, amelyik úgy néz ki, mint a mészárszék. Ehelyütt gyógyítani sem tud a kirurgus, mert egyik baj hozza magával a másikat. De a kirurgus feleségére sem vet jó fényt a piszok. Magam sem szívesen húzatnám ki a fogam olyan helyen, ahol mások vére, köpete is hozzátapad az eszközökhöz, vagy látni a falon az érvágás nyomát”-, okoskodott anyám, aki az apám elvárásainak és érdekeinek örökké megfelelni szándékozott.

50