Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Bálint Péter: Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok

igazolható legyen egy dologról vagy annak környülállásáról szerzett tudásunk. A dokumentum a jelennek tüköré és hírmondója, az általa közvetített tudás különbféle kommentárokat enged meg, akár az antik irodalomnak és ennen természetének a vizsgálata Montaigne számára. Soha ne feledd dokumentálni tevékenységedet: az írott árkusok eltevésével, a kísérletek rögzítésével, a levelek másolásával, a könyvek signózásával, mert az utólagos számvetés vagy elszámolás óráján saját ítéletmondásodat könnyíted meg” - intett apám, amikor virágleveleimet préseltem, vagy verseim eredeti és javított változatát egy mappába rakosgattam. Hogy újra és újra visszatérek e naplófélében e dokumentálási kényszerhez, s ezenközben a magam naplóíró gyakorlatához, annak nincs is más oka, minthogy apám tudatos nevelésének igazolására és jegyzetelési mániám okának feltérképezésére törekszem. Az ismétlés a gondolat letisztulását eredményezi, miként a rímek tudatos faragása és a refrének szorgalmas csiszolása a versírás esetén, emellett lehetőséget ad újabb gondolatok és érzemények kidolgozására, a szövegváltozatok létrehozására.

Apám e megörökítésre törekvő gesztusában a tudásnak és emlékezetnek egyfajta energiaátadását gyanítom, ugyanis a gondolat papírra vetése egyet jelentett annak működésbe lendítésével, jótékony hatásának szüntelen kisugárzásával, másként szólva: örökkévalóvá válásával. Sőt, amiként később a magyar nyelv állapotján és jelentőségén tűnődtem, arra is reá kellett eszmélnem kényszerűségből, aminthogy azt régen Koháry grófnak írtam:

„S mi mindég olly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a külföldieket; holott édes hazánk minden adományival bó'völködik a természetnek, s nyelvünkkel együtt minden jobb terem nálunk, mint akárhol. Csak szorgalom híjjával vagyunk!

Kegyelmes Uram! Én tartok tőle - ám a magyarok Istene ne hagyja el árva nemzetünket, s ültesse a szelek hátára rémítő jövendölésemet, de én tartok tőle, hogy, ha ügy efogyott nyelvünket (melly Ázsiából kibújdosván, atya, anya, vér és rokonság nélkül, és mintegy Melchisédeknek rendi szerint lakik itten Európába) ennyire vesztibe hágjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a sokféle nemzetnek zavarékjában oily an sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a kánoknak ősi nyelvek; és Gyöngyösi Istvánunkról is úgy fog a jövő világ emlékezni, mint mi ma a győzedelmes keltáknak Ossiánjáról! — Az Isten mentsen meg!

Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utói vágunk a boldog céltól, s utánok iramodunk a nyugoti nemzeteknek. Kezünkben van minden jó eszköz, csak éljünk véle; nyelvünk nem enged más nemzetekének, csak meg ne vessük őtet: hazánkba már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a régi kifogásnak (...) A naglelkű magar nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is eg erővel a ránk tódúlt akadályok ellen; s nemesebb lesz a pálmakoszorú, ha fáradságba került, pompásabban fog az lebegii az izzadó homlokok felett. ”

Vagyis, ha ki-ki tudományának vagy mesterségének napi gyakorlása közben elhanyagolja édes anyanyelvét, s ok nélkül majmolja, vég és válogatás nélkül citálja az idegenekét, nagyobb kárt tesz a szép beszédben, a közös gondolkodásban és a nemzet jövendőjében, mint azt bárki hinné, ezért az ily’ ember

49