Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet

She 2 (fotó)

A leveleim között a Felvidékről érkező is akad, hajdani barátom és szerkesztőtársam jelentkezik, ki tudja, miért. Azaz tudni, hiszen megírja: visszaköltözött szülőföldjére és megnősült, s mintha betegeskedne is, de erre csak következtetni enged. Dicstelenül és egyik napról a másikra ért véget közös életünk és munkánk, ámbár meglehet, igazsága is lehetett utolsó vitánkban, amelyet szövegszervezési eljárásaim kapcsán süvöltözött hisztérikusan a telefonban; nem tudok önfeledten örülni váratlan jelentkezésének. Sérelmem újjáéled, nem is a tény, hanem az, hogy aggályait egykor évekig visszatartotta, s nem igyekezett rettenetes gondjait sem sejtetni, sem pedig megosztani velem. Pedig sokat köszönhetünk egymásnak - ha mást nem is, a másikra való figyelmet. Igaz, így is sok hálával tartozom neki. Amikor Párizsban járt, hozott nekem egy Pere Lachaise temetőben készült fényképet, egy válláig érő rózsabokor néhány virágára úgy mutat rá, mintha a piros és sok fejű sárkányra szegezné mutatóujját.

Éjjel izzadságszkafanderben ébredem. Csurog rólam a víz, márpedig vacog a fogam, és fázok. Az egyetemre gondolok, némely komisz munkatársamra, s hogy manapság, tán a pluralisztikus szemléletben, amelyet a posztmodern kor hozott meg számunkra, mennyire relativizálódott az erkölcs. Ügy látni azonban, én régimódi figura maradok, nem tudom magammal elfogadtatni se a botlásaimat, se a ballépéseimet. Arra a következtetésre jutok, még ha sovány eredmény is ez, hogy jó lenne csak íróembernek lenni.

Szombat ellenére középdélutánig dolgozom: egy telefon közben kibámulok az ablakon: a szemközti házaknak nemcsak egy vonalban van a tetőereszük, de a tetőzet alatti oromdíszítés - fából készült mind, s mintha kicsinyített várfaloromzatot lenne — is hasonló. A lakás üres, amelyben mostanság élek, aztán

32