Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Gál József interjúja Kass Jánossal: Csak munkával tudjuk létünket igazolni…
küldött levelek száma. A különböző cégek is alig használnak már bélyeget. A postáskisasszony is szinte csak kérésre ragaszt bélyeget a leveleimre. A levél nekem ma is az intimitások fontos közvetítője, bár a borítékba zárt, bélyeggel díszített levél egyre ritkább, pedig a bélyeg hozzátartozik egy magára adó ország képéhez. A FOTÓS — A Kassjános-i életmű egyik szelete a fotózás is, a fotókiállítások rendezése. Miért volt fontos a fényképezés?- A háború után nagy nehezen sikerült egy kis Retina gépet venni, amivel amatőr módon elkezdtem fotózni. Később ez egyre tudatosabb lett, amihez hozzájárultak fotós barátaim: Escher Károly, Koffán Károly, Gink Károly, a Reismann testvérek, Sándor Zsuzsa, a nagyszerű természetfotós Vajda Ernő. Nekik gyakran megrendeztem a kiállításaikat is. Escher! Még a hatvanas évek elején találkoztam vele a Móra Kiadóban, amelynek az irodái a New York palotában voltak. A kapualjban ott állt Escher, hosszú kabátban, elkeseredetten, és én akkor borzasztóan öregnek láttam. Lehetett már 60 éves is... Arra panaszkodott, hogy neki már többé nem lesz kiállítása. Azt mondta: engem a múlt emberének tartanak. Én úgy tudtam, hogy nem egészen volt így, hiszen Mihályi! Ernő és később Boldizsár Iván is tartotta fölé a védőernyőt, de hát ő így élte meg. Én akkor azt feleltem neki: lesz neked kiállításod, megpróbálom megrendezni. Föl is mentem Pogány O. Gáborhoz, a Nemzeti Galéria akkori igazgatójához, aki bizony nem fogadott. Később, a titkárnő segítségével a találkozó mégis létrejött. Azt hitte, magamnak akarok kiállítást rendezni. Amikor kiderült, hogy Eschernek, rögtön fölajánlotta a Nemzeti Galéria dísztermét. (A Galéria akkor a mai Néprajzi Múzeum helyén volt). Megelégedtem volna az előcsarnokkal is, ő azonban erősködött a díszterem mellett, így ott rendeztük meg a kiállítást. Escher 70. születésnapjára rendeztem egy bemutatót, amelynek érdekessége volt, hogy sok képét felnagyítottam. Például A csodálatos mandarin lányát táncoló Lakatos Gabriellát ábrázoló fotót életnagyságúnál nagyobbra. Escher képein kívül még tíz nagyszerű fotográfusnak rendeztem meg a kiállítását. Valamennyi nagy siker volt. Akkoriban ilyesmit nem lehetett látni Magyarországon, mert a fotográfiát nem tartották művészetnek. Engem pedig megtiszteltek a fotósok, beválasztottak a szövetségükbe, látva, hogy tudnak velem valamit kezdeni. En is sokat fotóztam, kellett a munkámhoz, sok mindent szükséges volt dokumentálni. Volt egy szürke korszakom, amikor a mások és a saját fotóim inspiráltak. Az említett ódzkodás után a fotó hirtelen szalonképes műfaj lett, szinte kötelezővé vált a fotózás. 17
