Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Varga Virág: A Lányka és a Csónakos
VARGA VIRÁG A Lányka és a Csónakos ROMÁNC A hold, mintha semmin keresztül világolna, fénye megtörik és bicsaklott, csak a lét enyészhet végül így, tompán, érdektelen, homályba bódultán. Ahogy reggel érkezik, gázlókban olvad föl a vihar, párás vizekből csal formátlan, áttetsző testeket és sötétbe fulókat megint. Akár a ködterhes éjszaka, épp oly borús, elnemmúló, virradás nélküli hajnali szürkület következett el. Ahogy lágy futamok úsznak a széllel, fények kelnek imbolyogva a mocsárból, tévete- gen futnak, szaladnak, rohannak a lápi síkon át. Levonult hát a tavaszár zsom- békkal dúsulva az iszapterített földeken, mélyszín patakokat duzzasztani medrükből, növényhálókat fonva a vizek sodró legalján s felszínén, szoros ölelésűt, akár a fájdalom.- Meghalnék - mondja a Lányka -, jaj, miért kutat a halandó égi szerelmet a földön? Hogy végleg elkerülje, talán azért. Es vakon hullámzik a folyó lába előtt, de lépésnyire már mocsár rothadásában lakmározó bogarak és férgek gyűlnek zsibongva, csáprágóik forognak, ahogy a kiürült elme, téveteg.- Napjaim indázva buknak le a lét örvényében, ám felszínre nem dobva egyetlent sem a nekem kedvező ár, ahogy az idő is lassan nehezéket köt tagjaimra, ólommal terheset, lerántva ez éji világnál sötétebb mélybe. Készítve szállást a viharnak felhők kúsznak most egymáshoz a légben, s a folyó fekete palástját láthatatlan evezők csattogása veri. Vize vörösen fölforr, a nádas megrezzen félelmesen, hogy belészisszenek a tavak és folyók szellemei. Ekképp a hullámok gyűrűje is, akár a vérhabos anyaöl, öklendve szorul össze láthatatlan ladikot tolva partra.- Lányka - szól a Csónakos -, úgy hívtál kétségbeesett szívvel, ahogy a kedves sorsától messzetévedt szerelmét. Mi bú emészt, hogy rögvest belépnél pallói közé csónakomnak, mely nem térne vissza többé, csak nélküled?- Kering bennem a bánat, de mindig változóképpen mutatkozik, mintha magamban hordoznám kicsiny mását egy emennél hatalmasabb útnak. Imigyen futja meztelen lábam is esőverte mezőkön, városok utcáin a mindig ugyanazt és a sohaismételhetőt. Keresem így, kihez halandók közül társul vetett nem valamely isten, csak szerelmes szívem. De jaj, nem találom őt! Talán panaszomra süket füllel tölti kedvét egy akármely másik társsal, vagy ki tudja - az idők hervadásnélküli lombja takart engem pillanatnyivá és feled- hetővé. Szél törli arcáról a könnyeket, ahogy semmivé oszlik mind végül a legkín- zóbb bú is, netán temetni nem átall a szív kamrájának legutolsó szegletébe. Hisz így esik minddel, kit anyaöl szökkent kéretlen világra, ha már nem létezik örökké megújuló keservét elviselni akaratteljes erő. Vihar hírnöke, égi tőrként hull alá a villám, áthasítva a leget, e hatalmassá dúsuk verőeret, hogy 4
