Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szőcs Géza: Limpopo (részlet)

az őrök - őrök, etetők, smasszerek - ragasztották ránk, őket pedig mi kereszteltük el: Sipkás, Bajszos, Pápaszem, Potrohos, aztán Tökfej Mihály, megint aztán Mérges, aki régebb ökölvívó volt és Lórúgásos Laca, igazi nevén Zetelaki László. Három idénymunkás is dolgozik a telepen: Kerekes Izsák, akit Bozgor Mócsingnak szólítanak, Bladinájf és Buklukás Lali. Bajszos az őrök és etetők főnöke. Úgy nevet, amilyen az ősgyíkok nevetése lehetett, a hangja borostás, olyan a járása, mint a billenő teherautóké és üres óráiban a basszusharsonáját gyakorolgatja, mindhiába.

Ketreceink az irodaépületek tűzfalaira néznek. Az irodán reggeltől délután háromig nők is dolgoznak és iszogatják, nem tudom milyen az, a helyszínbabos kávét: Tűsarkú, Szénaboglya, Varga Julcsa, Retikül, Rapsonné, Titokzokni, Cementfejű, Vartyula és Doamna Popescu.

Cementfejű onnan kapta a nevét, hogy egyik alkalommal, miután hajat mosott, hajszárítóval szárítgatta magát, ahogyan azt máskor is szokta. Csakhogy tréfából valaki, talán Szénaboglya, ez soha nem derült ki, gyorsan megkötő rapidcement-porral töltötte meg a hajszárítót. Ezt a port fújta aztán a frizurájára Cementfejű, akit addig nem így hívtak, de miután a cement megkötött a hajában, ez lett a neve. Merthogy végül ütvefúró géppel kellett lerobbantani a hajat a koponyájáról. Ugyanis sem csákánnnyal, sem kalapácscsal nem sikerült megoldani a problémát.

Estére csak a smasszerek maradnak. Siralmas kompánia, kivénhedt csempészek, kidobálóemberek, sírásók, medvetáncoltatók, halottmosók. Nem sokat törődnek velünk, kártyázgatják, néha előkerül a tüzes víz, olyankor ordítoznak és rugdossák egymásba, aztán minden elsimul.

Potrohos, aki a gémeskútban felejtette az anyját, így szokott bemutatkozni olyan pofával, mintha szellemes dolgot mondana: Én vagyok a vén bakancsos és fia, a huszár.

Itt van azután Tökfely Miháj, aki rózsakertész volt eredetileg, ő nemesítette ki a No Pasarán fantázianevű, lábszagú rózsát. Rettentő dialektusban beszél, hogy a többieket idegesítse. De csak Mérges bosszankodik, a selypítő erdélyi ökölvívó.

A telepen libát és pulykát is tartanak. Nincs mogorvább lény, mint egy pulyka, leszámítva esetleg az elsötétült elméjű Döhömöt, törzsünk egyik hangadóját.

Egy erdőszéli helyen többezer könyvet raktak le valamikor. Állítólag egy hajdanvolt egyetemi vagy apátsági könyvtárat selejtezett ki az új hatalom.

A könyvek mára már alaposan szétáztak, még a pergamenre írott krónikák is. Amikor elolvasok egy-két oldalt, csőrömmel kicsippentem a lapot a könyvből vagy a kódexből és lenyelem. Egyszerűbb, mint lapozgatni. Igaz, így nem tudom visszakeresni a korábbi részeket, nem tudok „járkálni a műben”, viszont szemmel láthatóvá lesz, hogy mennyit olvastam el, ráadásul a gyomrom is megtelik ismeretekkel.

Tegnap Potrohos és Bajszos azon töprengtek, hogy a nirvános ház előtt, azországút szélén, miért hirdeti a következőket egy ütött-kopott tábla:

252