Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szántó F. István: Elrejtőzés és megnyilatkozás. Megnyilatkozás és elrejtőzés

feltételezett?) differencia felszámolásával miként képes úgy megnyilatkozni, hogy érvényes ismeret (tudás?) birtokába juttassa a mű befogadóját, hogy megvilágítsa számára a valóság arculatát, és hogy egyszersmind olyan jóserejű kijelentéseket is tegyen, amelyek maguk után vonják valóságképünk megváltoztatásának sürgető igényét.

Meggyőződésünk, hogy e kérdések megválaszolása nélkül, ezen értelmezési pályák kijelölése s bejárása nélkül érdemben aligha nyílhat esély arra, hogy közelebb kerüljünk a Kemény-életmű egyediségéhez.

Mielőtt azonban egy-két megjegyzést fűznénk a Kemény Katalin-i (pró- za)univerzum metafizikai meghatározottságához és transzperszonális jellegéhez, egy harmadik, a hitelesség, megbízhatóság (redlich) fogalmát kell bevezetnünk, amit talán csak németül lehet oly magától értetődöttséggel használni, szimultán többértelműsége és Nietzschére vonatkoztatottsága okán. Nos, a „redlich” a megfelelően szabott beszéd az, ami megfelel annak, amiről számot ad - a redlich ily módon az „igazság” beszéde, ám természetesen nem az igaz-hamis kizáró kétértékűségének, hanem a hiteles-nem hiteles értelmében a szónak. A redlich (ami németül becsületest, szavahihetőt is jelent) ugyanis az, amikor bizonyosak lehetünk a mondottakban, amikor semmiféle gyanakvással nem kell élnünk a mondottak (illetve a beszélő) szavahihetőségét illetően. Vagyis a (se nem a tudás, se nem a nem-tudás, a hit birodalmába tartozó) „redlich” nem annyira a mondottak (a jelölő) és a beszéden kívüli (a jelölt) közötti megfelelés, mint inkább annak a fajta beszédmódnak a jellemzésére szolgál, melynek „igazságát” nem kell alárendelni alkalmassága vizsgálatának és bizonyításának, hiszen alkalmassága - ha ez a fogalom e vonatkozásban még egyáltalán értelmes - közvetlen és nyilvánvaló: magában a kijelentésben rejlik.

Ennek tisztázása után van csak értelme annak, hogy a Kemény Katalin- próza két másik sajátosságához lépjünk közelebb. Tisztában vagyok vele, hogy szinte a lehetetlenre vállalkozunk, amikor a metafizika szó valamiféle tömör körülírására teszünk kísérletet, amikor kimondatlanul is közös nevezőre próbáljuk hozni az emberi öntudat történetének talán egyik legsúlyosabb, több ezer éves múltra visszanyúló hagyományát, azt a hagyományt, amelyre óhatatlanul is gondolunk a metafizika szó hallatán. Talán mégse tévedünk, ha Kemény Katalinnal összefüggésben (de mindenképp szemben avval az értelmezéssel, miszerint a valóságon túlira koncentrálna) a metafizika legáltalánosabb meghatározását úgy adjuk meg, hogy az azon gondolkodásmódok összefoglaló megnevezése, melyek a valóság — vagy ha úgy tetszik: a „valóság” - természetéhez, arculatához igyekszenek minél közelebb kerülni, melyek a mindenkori kortársak számára kínálnak elfogadható kijelentéseket arról, hogy mi az, amiben élnek, és melyek egyúttal jóserővel vonják maguk után az adott, a mindenkori, az éppen aktuális valóság megváltoztatásának szándékát. S semmiképp ne feledkezzünk meg a metafizika azon jellemzőjéről (hiszen a vele szembeni óvatos távolságtartás vagy éppen heves ellenszenv és elutasítás legfontosabb magyarázata valószínűleg napjainkban is épp ebben ragadható meg:) a nagyság iránti érzékéről, legalábbis vágyáról, ami, szinte koroktól függetlenül, úgy látszik, mindig is zavarta, bosszantotta, s talán nyomasztotta is az „emberi, a túlságosan is emberi” világ kis köreit.

237