Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szántó F. István: Elrejtőzés és megnyilatkozás. Megnyilatkozás és elrejtőzés

Vagyis, ellentétben a közkeletű értelmezéssel (s például ennek felismeréséhez segíthet hozzá ez az ízig-vérig realista, a tapasztalati-természeti valóság legkisebb rezdülései iránt is fogékony próza felfedezése!) nem akkor kell „metafizikai” tapasztalatról beszélnünk, amikor erőszakkal megkülönböztetjük, elválasztjuk a láthatót (az érzékek számára adottat, durva leegyszerűsítéssel: az „anyagot”) a láthatatlantól (az érzékekkel felfoghatatlantól, a „szellemtől”), hanem ha ezt a dichotómiát úgy tudjuk feloldani, hogy egyidejűleg vagyunk képesek a láthatóban észrevenni a láthatatlant, illetve, alkotóként, képesek vagyunk a láthatatlant láthatóvá tenni. Ez volna a művészet tulajdonképpeni feladata: a „megjelen(ít)és”: az alétheia (elrejtetlenség) létrejöttének, a heideggeri értelemben vett „felzh/úglás” megtörténésének az elősegítése, amikor is a műalkotásban leplezetlenül mutatkozik meg az, ami van.

E sajátos „fenomenológia”, a vanhoz, a léttel bíróhoz való minden körülmények közötti ragaszkodás kényszere és egyúttal meghaladhatatlan öröme Kemény Katalin (egyidejűleg exo- és ezoterikus) nyelvén így hangzik: „Egyszerre jelen lenni a világ minden arcában, s ezzel az egészet birtokba venni, s ugyanakkor tudatában lenni, hogy az ezer arc közül egy sem vagyok, de azonos vagyok azzal, akinek ez mind arca.” Hogy ez a személyest és a személyen túlit szimultán magában foglaló, a „transzperszonális egót” megteremtő írói szemlélet és alkotói magatartás miként konkretizálódik az egyes Kemény-művekben (egy egészen unikális művészetelméletet és -gyakorlatot teremtve), illetve hogy a descartes-i gyökerű európai egocentrizmus burkolt vagy nyílt kritikája mellett Kemény Katalin életműve mi módon bontakoztatja ki azt a nem szubsztancia alapú személyfogalmat (vagy inkább: személyiségképletet), azt a szabadabb, korlátozásmentes(ebb), kevésbé nárcisztikus személyiségfelfogást, mely valószínűleg egyedüliként képes az egocentrikus ego létéből következő feszültségek feloldására, az önmagába fordult immanencia korlátáiból (és fogságából!) való kitörésre s evvel párhuzamosan az (ezen korlátolt személyiségfogalomból kinövő) európai nihilizmus meghaladására, nos, mindezekre a remélhetőleg egyre terebélyesedő Kemény-recepció fog majd válaszolni.

De addig is: ha a művészetnek azt a felfogását fogadjuk el, miszerint művészet az, ami „evidencia- és abszolútumérzetet kelt bennünk” (Tandori Dezső), akkor Kemény Katalin prózáját nem is akármilyen művészetnek kell tartanunk. Am ha nem elégszünk meg ennyivel, ha szeretnénk tovább menni, ha befogadókként annak az érzésnek kívánunk részesei lenni, hogy ne mint individuumok ismerjük meg (a mű által feltárt) világot, hanem hogy a világ ismerje fel önmagát mibennünk, akkor a Kemény Katalin-mű elérte a célját. Akkor megértjük a Kemény-életmű igazi tétjét: „a hallgatás a szó helyett, de a szó mi helyett”-féle koanok, paradoxonok kínzó, ám egyszersmind mágnesként vonzó valóságának jelenlétét. De az ahhoz - a saját kommentárunkhoz - vezető utat immár kinek-kinek magának kell bejárnia.

238