Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szántó F. István: Elrejtőzés és megnyilatkozás. Megnyilatkozás és elrejtőzés
egész lényének igazát kétségbe vonni, hisz éppen azzal nyűgöz le, ami rajta és általa sugárzik, egy eredeti és örökre mindnyájunkra érvényes lét bizonyosságával. A szerző teljes valóját tükröző mű szuverén igazsága pedig - minden tom- pítási, relativizálási vagy semlegesítési próbálkozásunk ellenére is - egy szillogizmuslánc belső következetességével és konok kérlelhetetlenségével, a kétszer kettő józanságával szembesít bennünket létezésünk megoldhatatlan s egyúttal megkerülhetetlen alapkérdéseivel és kételyeivel: a lét csodájával és haladék voltával, az elfutó pillanat örömével és az időtlen súlyos jelenlétével. Szembesít - már akit, persze. Mert igaz ugyan, hogy csak azt lehet „felfedezni”, annak lehet újabb aktualitása, ami valaha valamilyen aktualitásból született, ám ne legyenek illúzióink: az az aktualitás, az a nagyon is konkrét élet- és léttapasztalat, ami (például) a Kemény Katalin-féle, erősen, merném mondani: kizárólagosan mimetikus meghatározottságú, mindenfajta fikcionalitástól (művészieskedéstől, schöngeisteskedéstől) idegenkedő próza hátterében (is) áll, a lehetséges olvasók többsége számára igencsak ismeretlen világ, amelyről viszont képet csakis erre az idegen tartalom megformálására hivatott, „olvasóbarátnak” aligha nevezhető - tehát nem fogyasztásra szánt, nem lektűrbe hajló, nem könnyen emészthető és sokszor még csak nem is feltétlenül „szépen” hangzó - nyelv(ezet) és stílus alapján alkothat magának a szöveggel megdolgozni (vagyis a szöveget, azaz inkább azt a bizonyos „valahai aktualitást”, a szöveg mögöttit), befogadni kész olvasó, aki, mondani is szükségtelen, nem a „fogyasztó” szinonimájaként értett „úgynevezett olvasó”, s főleg nem az indiszkrét, vagyis a megkülönböztetésre képtelen „sznob”, akit Kemény Katalin egyik írásában a „sudránál, sőt a kaszton kívüli csőcseléknél is rosszabbnak” nevezett, s aki (ami) ellen, talán ösztönösen, talán tudatosan, éppen ezzel az olvasói közízlést pofonütő stílusával, nyelv(ezet)ével egész életében harcolt. Mindebben persze magyarázatot is lelhetünk arra, hogy e fenti értelemben vett szuverén művek befogadói többnyire miért idegenkedtek és idegenkednek e szerzőktől, hogy műveiket miért övezi tanácstalanság, s hogy a tanácstalanságot miért követi (a legjobb esetben is) mély hallgatás... Jelen pillanatban mindez azonban csak annyiban érdekes a számunkra, amennyiben ily módon is jelezni tudjuk egy karakteres írói magatartás különösségét, egyediségét, „eredetiségét”, amit egyébként már csak azért sem nehéz észrevennünk, hisz’ általában éppen ennek ellenkezőjével találkozunk: az olvasó tetszését (elismerését, a mű megvásárlásával hozott anyagi áldozatát stb.) mindennél többre értékelő, az olvasói értékítéletet végső instanciaként beállítani igyekvő, sokszor pedig az olvasó kegyéért bármire hajlandónak mutatkozó írói praxisokkal, illetve az ezeket elméleti síkon (is) megtámogatni hivatott ars poeticákkal... Mondjuk hát ki egyértelműen: Kemény Katalin a XX. század nagy eszmél- kedői, nagy metafizikusai sorába tartozik. De milyen is az a metafizika, amely Kemény Katalin prózájának jellegét alapvetően meghatározza? Milyen az az esszencialista hangütés, amely sokak fülében oly különösnek vagy pedig kifejezetten idegennek hat? E kérdések megválaszolásához azt kell (majd, nem most) részletes vizsgálat tárgyává tennünk, vajon a Kemény-próza esetében hogyan nyilatkozik meg ez a bizonyos „metafizikai” tapasztalat, illetve hogy a szerző (a „szubjektum”) és a mű (az „objektum”) között meglevő (vagy csak 236
