Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Ablonczy László:Ámulat és bénulat

V.

Arlcquin-Weöres pártatlan látószögben figyel, de vezeklését közösségi méretekben is képzeli, amely a drámaírót is szólítja a költőben. Darabjainak, a Teomachia (1938), A Holdbéli csónakos (1941), az Endymion (1943), a Szkíták (1944), a Csalóka Péter (1950) és az Octopus (1965) egymásutánjában utolsó játéka, A kétfejű fenevad mutatkozik a legerősebbnek. iMert benne a költő a néző és a színház pozícióját és sorsát mozgósító erővel belefoglalja.

VI.

A Tűzkút-botrány, a nemzetközi elismerések, a vajdasági irodalmárok s némely hazai ítész szívós ragaszkodása folytán az ostoba aczéli hivatalosság szíveskedett engedékenyebbnek mutatkozni, és a hetvenes években Weöres körül szervezett ideológiai zárlat nagyvégre engedett. Kivételes voltát, vajákos játékosságát tanulmányok, esszék már-már önleleplező lázzal és fordulatokban bizonygatták; de újra- és újra mondikálták: az ő poézise nem értelmezhető alantas hétköznapiságból. S aki a perc ihlete után kutakodik, az illetéktelen toronylakó. Igaz, A reménytelenség könyvét elemezve, 1944-re utalóan Bata Imre Weöres érzékenységét az időre még a költővel igazolta: „...elég sok olyan versem van, ami korunkról szól...” De Weöres ezt nem 1944-ben, hanem a hatvanas években mondta Simon Istvánnak, tehát a költő maga vallotta tartós hétköznapiságát is. Visszhangzik bennem a hetvenes évek fordulójáról, amint Bata Imrével baráti-családi találkozókon fényes s emelkedett pillanatokat jelentett, amikor Weöres verseit olvasta az idő célzatosságával. Könynyezve kacagtunk, hogy a Majomország képzeletjátéka milyen mélyen a Rákosi-korban fogant, s A kétfejű fenevad jelenetei miként képezik le, s asszociálják a keleti és a nyugati világbirodalom színjátékát és benne túlélési komédiáinkat a kádári időben. Elmélyült esszékötetében, amely a Weöres-irodalom alapmunkája (Weöres Sándor közelében), Bata Imre nem elemezhette a játékot, arra hivatkozva, hogy még csak kéziratban olvasható. S hogy tíz esztendővel később, 1988- ban az idő fordulata pedig a pártosra váltott Batát riasztotta attól, hogy Weöres helyzetrajzát időszerűsítse új darabelemzésében {Dráma és történelem - Kortárs 1988/6). A játék jelenig hatoló sugallatos voltát pedig az aczéli rendszer leplezte azzal, hogy Pécsett nem engedte bemutatni, és 1973-ban csak az első felvonását közölhette a Jelenkor, s a teljes játék majd jóval később, az Életünk ben jelenhetett meg. Színpadon pedig előbb amatőrök, Bucz Hunor óbudai kis színháza mutatta be, majd végre a Vígszínház vihette színpadra 1984 januárjában. Születésétől számolva tehát éppen másfél évtizeden át kalandos kálváriát járattak a művel. Elbeszélve a darab színpadra jutásának sorsát, akár A kétfejű fenevad epizódjai elevenülhetnének meg. Weöres nyilatkozta is, hogy a játék kálváriájával végképp elvesztette darabírási kedvét.

Az egykori politikai riadalom oka: Weöres látomása hétköznapi sültrealizmusában is megvilágosította előttünk a megéltet, s újabb két évtized múltán pedig még élesebben láttatja azt, amit élünk. Mert ahogyan játékaiban, A Holdbéli csónakosban a sólyom, A kétfejűfenevadban a „kerestály glóbusz” va227