Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Ablonczy László:Ámulat és bénulat

mészetesen, mintha a többiek változatos öltözéke is clown-jelmez volna. Talán annak is tekinthető? 1914-ben, a történelem színpadán - és „dermedt mosolytalanságban.” Valamennyiük varázslatát Watteau-nak a Louvre-ban őrzött bohóca ihlette.

II.

Weöres Sándor drámaírói életművében a háború sárkányos veszedelmei között keletkezett A Holdbéli csónakos (1941), amely fababák kalandos és bujdosó játéka. Csak semmi szenvedély és pátosz; a próbatételek nem élő személyekre, hanem bábokra mérettek! „Ki sem bírta volna más, / Csak mi fababák”. Játék a történelemben, mégis drámai súllyal, mert a rettenetben az élők sem másképp, mint bábok sodortatnak a történésekkel. Kollektív méretekben. Weöres Sándor Fajankó című versét 1943-ban írta, ebben olvashatjuk: „Csak bámulok. Tekintetem, / mint mázamon a fény: hideg.” Alább pedig ez áll:” Csak bámulok. Tekintetem / tökéletes, mert céltalan.” Majd a záró szakaszban: „O idegen, jöjj, állj elém, /nem nevetlek ki sohasem / és nem is bírállak, ne félj. / Csak bámulok rád üresen.” Ámulat és bámulat. Itt már készülődik a költői spektákulum, mert a fába faragott arlequin szólítja nézőjét. Tisztázottan hűvös és tárgyias kapcsolat ígérkezik- ez már a pokolbeli kalandozás ideje. Bármennyire mesei-mítoszi játék, átüt rajta a történelem, az arle- quinné lett ember ideje, amelyben a színpad és a nézőtér szereplői egy társulatban vegyülnek el. Okkal írja a Medúzahoz kötődve Hamvas Béla 1944-ben: a költőben lassan megérik a tárgyi világ iránti bizalmatlanság, s a külső világ káprázat voltából befelé, az orpheuszi ihlet felé törekszik. A fogak tornáca című kötettel kapcsolatban (1947) már úgy látja Hamvas, hogy Weöres nyelve ösztönnyelv: az asszonyoké, a gyermekeké, az állatoké, a mítoszoké. A felébredés folyamata volna? Hiszen egy előadás is ébredés és ébresztés; a színpad és a néző azonos és igazi arcában, az idő drámaiságában találkozik!

Merednek egymásra.

III.

Színház címmel Weöres 1950-ben poétikus félpercesében a találkozás erejét és tétjét is megfogalmazta: „mindenki előveszi azt az arcát, amit előbb a csontja közt viselt.” Azt is írja a költő, hogy az előadás és a zsöllye közti áramkör feszültsége lelki mezítelenségben teljesedhet be. Árat is fizetnek a vetkőzésért, hogy „az álvilágba átvetítve végre azonosak lehessenek vágybéli önmagukkal.” A hétköznapokban tehát komédiáznak az emberek, „...ingyen sajnálják egymástól igazi arcukat.” Vagyis: a lelkűket. Weöres színházeszményét tehát az igaz lelkek találkozásában látja, de miféle igazságot sugározzon a színpad, hogy megérintse a nézőt, és az előadás együteműségben lüktessen? A bábos színháznak álcázott mesejáték, a Csalóka Péter is 1950-ben született. Egyszerű a meséje; a falu utált urát, a Bírót újabb és újabb fordulatokban Péter csodakalappal, varázsüsttel és szelídítő furulyával ámítja. Kancsal becsapatás-játék a hatalmassal, aki affektálja, hogy éjjel nem alhat, mert a nép

225