Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Földényi F. László: A létezés paradox logikája
lezárt és elmerült éberséget hívja a lélektan újabban tudattalannak. Ez az emberi lélek éberségi szerve. Ez az a képesség, amely a természetfölötti, vagyis a valóságban létező' léttel kapcsolatban áll. A pszichológusok nem győznek eleget csodálkozni azon, hogy a tudattalan mindenről tudomást szerez, minden tevékenység fölött ítél, ellenkezik, helyesel, vezet, ellenszegül, fenyeget, figyelmeztet, tanácsol, lebeszél, ösztönöz, az emberi élet minden mozzanatáról tudomása van, az egész életet hallatlan távlatból állandóan figyeli, a sors eseményeit számon tartja, megérti, éspedig csalhatatlanul, sajátságosképpen, biztosan és metafizikusán, vagyis az úgynevezett külső világ álomképeit semmibe véve, azt (...) nemlétezőnek tekintve. A tudattalan a történeti ember ébersége. S ez az, ami az emberi ész és munkája fölött állandóan ítéletet tart.” A hagyomány iránti érdeklődése hallgatólagosan a megváltásra irányult - a megváltódásra. Hamvas szerint ugyanis a jelenlegi „apokaliptikus korszakot” a „megváltás” örökkévalósága váltja majd fel. Talán felesleges is mondani, hogy ennek a gondolatnak semmi köze a hagyományos értelemben vett keresztényi vagy egyházi felfogásához. Nem intézmények teremtik meg ezt az eljövendő kort, hanem az minden ember személyes vállalkozásaként születik meg. „Nem vagyok vallásos - írta Egy csepp a kárhozatból című esszéjében. - De különösképpen életem minden döntő nagy tapasztalata vallásos volt.” Ez a vallásos érzület egyházellenes. Ahogyan Hamvas egyik magyarországi barátja, a filozófus Szabó Lajos mondta - Vallás: forradalom, egyház: ellenforradalom. A Hamvas által vallott vallásos érzület során Isten egyedül a magára maradt lélekben támad életre. Akinek vallásos élményben van része, az nemcsak azt tapasztalja, hogy minden felelősség őrá hárul (minden az ő látásától - éberségétől - elevenedik meg), hanem azt is, hogy a teremtés és a megsemmisülés isteni terhe is az ő vállán nyugszik. A vallásos élmény során mutatkozik meg az, amit Hamvas az Arlequin című esszéjében a létezés „paradox logikájának” nevezett, és ami iránt éppolyan érzékeny volt, mint a Georges Bataille, aki szintén a belső tapasztalatra fektette a hangsúlyt. Hamvas harmadik korszaka e belső tapasztalat keresésének a jegyében telt. „Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt.” A Mágia sutra című lelki gyakorlatos könyv (1950), amelyhez csak Loyolai Ignác Lelkigpyakorlatos könyve hasonlítható, éppúgy ennek a belső tapasztalatnak az erejét bizonyítja, mint regényei, amelyek mind a személy és a sors egységéről szólnak (mindenekelőtt a Karnevál című hatalmas munka, amely az 1950-es évek elején keletkezett), vagy Patmosz című hatalmas, három részes esszékötete, amelyen hét évig dolgozott (1959-66). E művének címe a Patmoszra száműzött János evangélistát idézi: a magányt, amelyben az ember mégis helyt tud állni. Hamvas is saját belső Patmoszán élt, s innen tekintett ki a történelem előttre és túlra. 223
