Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Weiner Sennyei Tibor: Orfeusz

világot, s e szó csak később kezdte el jelenteni, a mai értelemben használt költőt. Ezt nevezi Hamvas Béla „primordiális koncepciónak”, a hagyomány álláspontjának, amelyet az orfika, mint láttuk, tánccá, zenévé, költészetté, számmá és szivárványszínűvé szétbontja, hogy egyetlen egyben tarthassa. Disszemináció, vagyis szétszóródás által az egységtudatba. Az orfeuszi matematika végpontját végül a hármasban látja, abban a hármasban, ahol a forma, a szám és az arc lényegében egy. Modern orfikusnak tartja (a Rilkére és Békássyra is ható) Kassnert és Pannwitzet, kiknek műveit érdemes lenne megvizsgálni ebből az olvasatból nézve. De visszatérve, meg kell, hogy kérdezzük, mégis mi az, ami mindezek után központi téma az Orfeusz-hagyományra épülő művekben? Emlékezzünk az „anax” szóra, a Jézus- és Orfeusz-párhu- zamra, ami itt találkozik, és a választ felmutatja. Mi a középső kérdés? Mi a válasz? A lélek sorsa.

Az Orfeusz-mítoszt mintha kicsit szándékosan kerülné, és csak éppen hogy elmesélné Hamvas, mintha nem ezt akarná elmondani, nem azt, amit már ezerszer elmondtak az irodalomban, a zenében, operában pedig különösen sokszor. Pedig akárcsak az Arion-történet esetében, itt is van egy-két figyelemre méltó részlet, akárhányszor is mondták már el azt, hogy Eurüdiké a nimfákkal táncol a mezőn, azt, hogy Ariszteosz ekkor rájuk ront, s a megrémült Eurüdiké szaladni kezd, míg egy kígyó meg nem marja, s ebbe belehal. Orfeusz utanámegy az alvilágba, énekére elhallgat az alvilágot őriző háromfejű kutya, Ixion kereke megáll, a Révész átviszi a Styxen, és a Párkák nem vagdossák tovább a sorsok szálait, még az alvilág ura és úrnője is megdöbben, ahogy érkezik az énekes, ahogy érkezik az, kinek neve árvát jelent, kinek neve sötétséget és mélységet jelent, s kiegyeznek vele, viheti Eurüdikét, viheti jobbik részét, de csak akkor, ha hátra nem néz, míg fel nem érnek. A kudarcot ismerjük. Orfeusznak nem sikerül létrehozni a szellemi kasztot Európában, hátranéz tehát, és Eurüdiké még egyszer nyújtja felé kezét, Orfeusz még utánanyúl, de elvesztik egymást, s nincs visszaút. Orfeusz bánata végtelen. Az alvilágot megjárta, a titkot tudja, de Eurüdiké lent maradt, s ő most a földön kóborol. A szép, ám tragikus szerelmi történet mögött azért lényegesen több van. Még a mitikus történetet kirobbantó Ariszteosz, a pán, kinek patája, alsó fele a földbe, feje-szarva az égiek felé mutat, egyes elbeszélések szerint ugyanannak az Apollónnak a fia, mint Orfeusz. Ezzel nem minden forrás ért egyet, de tulajdonképpen teljesen mindegy, mindössze annyi számít, hogy mások is, korábban is éreztek kapcsolatot a Pán és Orfeusz között.

Hogy vajon ugyanaz-e a Pán - Hermész és Pénelopé nimfa fia -, mint Ariszteosz, s ugyanaz-e Orfeusz, mint a Pán, s hogy ők lényegében megfeleltethe- tők-e Eurüdikének? - inkább csak elgondolkoztató költői kérdés. A fentebb vázolt orfikus matematikából azért valamiféle megfejtés csak felmutatható, amennyiben a történet formáját Eurüdiké adja, a számát Ariszteosz, míg az arcát Orfeusz. Ok hárman lényegében egyek. Orfeusz önmagát kergeti a kígyómarásba, önmaga után megy az alvilágba, s lényének csak arcát, formáját nem tudja már kiragadni a mélységből. Ez is egy lehetséges olvasata a görög mítosznak, mely olvasat a figurák forgathatóságára, az egylényegűségükre kíván inkább rámutatni, semmint magát egyetlen lehetséges olvasatként elfogadtatni.

198