Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Weiner Sennyei Tibor: Orfeusz

Ami viszont ezen hármas egységéből kijön, az, ami végül Orfeusznak maradt, lényegében a nem-cselekvés filozófiája, a teljes hatalom, mely így megadja művét. Mi az, ami mára az orfikából megmaradt? Hamvas Béla szerint a hit a mű szakrális-megváltó voltában, az a hit, hogy a művészet halhatatlanná tesz. A kérdés azonban kénytelen felmerül: hogy mi marad tehát a viszony a mű és valóság között, ha e kettő különválik? Különválhat-e egyáltalán?

2.

Orfeusz ma

Az Orfeusz-hagyomány által feltárt problémákat és lehetőséget a görögöknél Püthagorasz, Hérakleitosz és Empledoklész vizsgálta. Püthagorasz az „éneklő világ”-ot fedezi fel ismét, matematikáját erre építi, iskolája ebben áll, Aranyeposza ezekre a hangokra rezonál. A megoldás mindig közel van, annyira közel, mintha bennünk lenne, legalább is ezt sugallja az Aranyeposz azon része, amikor azt írja „Megfogod látni, miképpen változtatják életüket szenvedéssé, a nyomorultak! Milyen közel vannak a jóhoz, anélkül, bog)' észrevennék, nem látják, nem, hallják; milyen kevesen veszik észre a gonosztól való megváltást!”

Hérakleitosz 131 mondata között van egy, amely különösen az előbbi dologra s jelen helyzetünkre rímel, amikor oly egyszerűen odaveti, hogy „Keresni kezdtem önmagam” - nemde maga ez a keresés az orfika, amely a brahmant, a szellemi embert igyekszik feltárni, akinek már fentebb említettük hübriszét, a szeretetet, s tán ezért kiáltja azt Empedoklész „Philia/” - amely Hamvas Béla szerint a középpont, az alap, avagy a szellem eredendő ereje kéne, hogy legyen. Ez tűnik megoldásnak? „Megoldásé” - mondja Hamvas - „A tündöklő' halál a görögséget megfojtotta. Holtteste olyan szép, hogy kétezer év óta mindenkinek esze megbomlott. Nem is vette észre, hogy azóta új világév virradt. ”

Márpedig ez az új világév jócskán a nyakunkon. Persze csak, ha hiszünk benne. Ha nem? A világévet aligha érdekli, hogy mi hiszünk benne, a mi fel- készültségünkön, a mi hozzáállásunkon múlik minden, azon, hogy mű és élet milyen viszonyban áll. A halhatatlanságba vetett hit, a hit a mű megváltó erejében - hogy mindösszesen ez maradt volna az orfíkus hagyományból a modern korban, szinte kétkedve fogadom, éppen attól a szerzőtől, aki ezt másként - életet és művet összeforrasztva - élt meg. Igazán akkor válik az új világév első különös felismerőinek figurája, élete és műve értelmezhetővé, akkor kezd feltűnően kikristályosodni irányultsága, amikor egymás mellé rakjuk őket, s mint a hősök a harcmezőn vagy inkább, mint két falu két elveszett bolondja egy ősi fa alatt - találkoznak. így rakhatnánk Hamvas Béla életműve mellé Powys, Guénon írásait, ám igazi kortársa, legalábbis az orfeuszi szellem jegyében, az osztrák festő, Hundertwasser volt.

Kemény Katalin mondja ki, hogy nem beszélhetünk Hamvas életrajzáról, valójában összeforr művészetével, s így művek hosszú sora révén végzi el a legnehezebb, lehetetlennek tűnő feladatát, az önbeavatást, hogy az utolsó esztendőkben, a hatvanas évek végén, Scientia Aetema művét álmodja meg, ám befejezni már nem tudja.

1967 és ’68 az a két év, amikor Hundertwasser két meztelen beszédét meg199