Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Weiner Sennyei Tibor: Orfeusz

meglehet, egyetlen fehér szőttesben, hárfáját dalra emelte, meglehet, egyetlen hangot adott ki, és szavalt, meglehet, egyetlen szót csupán, majd belevetette magát a tengerbe. A hajósok, mire hazaértek, meglepődve tapasztalták, hogy Árion halálának híre már királyukig is elért, aki szobrot állított a költőnek, s e szobornál fogadta a hajósokat. A hajósok elmondták, micsoda viharba kerültek, s hogy pont a neves költő, pont ő veszett oda. Ekkor az Arion-szobor mögül előlépett az élő Árion, kinek énekét egy delfin meghallotta, s kimentette, s hamarább ért haza királyához, mint az őt eláruló hajósok. A király ekkor sorban végezte ki a hajósokat, kik népük költőjét árulták el, hiába is kérte Árion, hogy ne tegye. Valamennyi hajós halálnak halálát halta.

A két történet közötti párhuzam, nem csak a mitikus tengerbe veszés, mely nem csupán Orfeusz - mivel a bacchánsok széttépett testéből fejét és hárfáját a tengerbe vetették - és Árion, de Shelley vagy például a magyar származású Budai Parmenius István sajátja, hogy csak párat említsünk, hanem pontosan a Hamvas által emlegetett létállapotok közötti átjárási lehetőség is, mely a történeti lét után mitologikus létet enged, sőt Orfeusznak - ennél is többet.

Hiszen míg a történeti szemlélet a hitelességet a megtörtént és nem megtörtént eldöntendő kérdésében keresi, addig a mitikus mindig arra véli felfedezni a választ, amint erre Hamvas rámutat, hogy mi igaz vagy mi nem igaz. Vagyis a mitikus olvasat, úgy tetszik, hogy nem a szétszóródás, a szétaprózódás felgyorsulását szolgálja, mint minden ma, hanem az egységre mutat újra és újra rá. Mesekönyvekként is olvashatjuk antik mítoszainkat, ugyanakkor nemde a mese hozza legközelebb az Istent, s hagyományosan vajon miért mesélnek asszonyok gyermekeinek éppen este mesét, éppen az elalvás s az álmok előtt? Miért az álom előtt van a mesék misztikus ideje? Miért akkor, amikor szemhéjunk, mint tengerre a csillagos égbolt, szemünkre hull? Könnyebb és gyorsabb legyen az átlépés? Vagy a mese ideje valójában nem is az este, hanem bármelyik arra alkalmas pillanat? Mert lényegében minden pillanat átlépés, s könnyítés és gyorsítás helyett alighanem sokkal inkább beavat és lelassít a nem-történeti olvasat megjelenése. Orfeusz története tehát kilép történetiségéből, mitikussá válik, s már nem a szétszóródott történetek sokaságának feneketlen kútja, hanem az egység szomjat oltó forrása. Számtana a legmagasabb zene alapján szerveződik, a geometriára épül benne a szám s a számra a ritmus, mely a legmagasabb zene, az élet ritmusa. A költészet, a rit- musos beszéd lényegében ezt a tudást örökíti akarva-akaratlan, tudva vagy öntudatlan, hiszen a versnek, ha valóban vers, akár a szavaknak, akár a mondatoknak vagy a gondolatoknak ritmusa kell hogy legyen, mégis az Orfeusz forrásából kortyot ivott költők versében mindez csak mellékesnek tetszik a belső ritmushoz képest, amely akárcsak a „megiszté mousziké” kiteljesedése az életben benne élőnek. Ezért mondja és mondhatja Hamvas Béla, hogy az orfikus matematika már geometria, már tánc, már mozgás, már az élő test, szobor és épület, ének és zene, sőt gondolkozás, vagyis a legmélyebb zene: „megiszté mousziké”. Aki ezt készíti, a „poiészisz”-t tehát, az a „poiétész” - az ember, aki a művet megalkotja, aki hallja és lejegyzi a ritmust, a számot, a geometriát, aki mintha komponálná, valójában szemléli az egy-egész-mindenséget, ahogy Rilke mondja, akinek szeme befelé van fordítva, akin keresztül az Isten nézi a

197