Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Weiner Sennyei Tibor: Orfeusz

vergődése, merénylet a káosz ellen, a vaskor démonai ellen, míg rá nem jöttem, hogy a káosz bennem, a vaskor démonai lényem legmélyében gyökereznek, s nem kiirtanom kell őket, hanem figyelmeztetni, hogy én - nem ők vagyok. Ataraxia - ahogy a régi görögök mondták, a lélek legbensőbb nyugalma. Ekkor ébredezik a szellemi ember. A szellemi ember nem ír verset, nem fest, nem komponál, nem ír esszét, nem cselekszik, hanem csak és kizárólag: szeret. Ebben áll Jézus és Orfeusz hübrisze. Az erőszakos halál oka ebben a hübriszben keresendő. A négy kaszt ilyen értelemben talán mindenkiben jelen van, az, hogy a történetében melyik domborodik ki, már beavatás-függő, néha pedig korfüggő. De mindenképpen aranykori ember az, aki egy-egy kasztot magában felismer, és kiteljesíti, ahelyett, hogy a látszólag könnyebb kárhozatot választaná, hogy a kaszttalan, íztelen, szagtalan, tömegben felolvadna és eltűnne. Ha tehát irodalmi szempontok szerint nézzük, Hésziodosz vagy Homérosz költeményei valóban nem a szellemi felé, hanem az anyagi felé közelednek a lovagi hőskölteményen belül, még ha hordozzák is a hitet és az istent, az csupán vagy segít, vagy akadályoz, de nem állandó jelenvalóság, nem egylényegűség. Orfeusz azonban a görög brahman, s akire kiváltképp igaz Alexandriai Kelemen mondása, hogy az egész görög gondolkodás keleti eredetű. A váltás Hamvas Béla értelmezésében ott keresendő, hogy az orfikát nem költészetnek, hanem hagyománynak tartja, melyhez még Guénon véleményét hozzáteszi, hogy a „legrégibb és legmélyebb” hagyományok egyike. Am a szellemi kaszt megteremtése nem sikerült Orfeusznak. A sikertelenség nemcsak itt, hanem a mítoszban is megismédődik, Eurüdikét nem tudja Orfeusz felhozni az alvilágból. E két ponton lényegesen metszi egymást az orfikus hagyomány felőli és a mitologikus olvasat. A beavatás maga az orfi- ka, a titok elmondása, a látva-látás, a tapasztalaton túli tapasztalás. Mint a kolibrik, melyeket így is színpompásnak látunk, ám az ő látásuk más spektrumokban is működik, s tolláik más színskálákat is mutatnak, egymást tehát színpompás fénylényeknek látják, míg mi őket: csupán kolibriknek. Vajon mi egymást milyennek látjuk, ahhoz képest, amilyenek valójában vagyunk? Halovány része tapasztalható csupán az érzékek birodalmában a világ teljességének, ám az a kicsi-halovány rész is mennyi gyönyörűséget nyújt, s mennyi mindenről árulkodik. Mint a párhuzamosok a papírlapon, melyről tudjuk: a végtelenben találkoznak. Hol van a végtelen? Az első olyan matematikaóra után, amikor a kisfiú és kislány e két párhuzamost lerajzolta, és az udvaron megpillantják egymást. A beavatás tehát egyrészt mindennapos dolog, másrészt ünnepi. A beavatás jelen van most is, és valójában már 2500 éve csak alig. A jelenléthez látni kell, nem elég nézni.

Orfeuszt, akit a görög brahmannak feleltet meg Elamvas Béla, és akit „anax”-nak, megváltónak is hívtak, akárcsak Jézust, mint szerzőnek, mindösszesen harminchárom fragmentumot, töredéket tulajdonítanak. Alászállását nem úgy képzeli el, mint a mítosz, hanem a különböző lét lehetőségei közötti leszállást mutatja általa be. Orfeusz életében túllépte tehát a történeti lét korlátáit, halálában a mitologikus létbe szállt, hogy most a potenciák világába merüljön. így tehát - akárcsak az archaikus kor embere - a történeti létet meghaladva archetipikus alakká vált. A mai emberben minden

195