Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Weiner Sennyei Tibor: Orfeusz
világban gyökeredzőnek tetszik ebből a nézőpontból, hiszen Orfeusz egyedül az, aki az őskori szellemi kasztnak megfelelő állásponttal rendelkezik, akinek himnuszköltészete, avagy orfikus költészete feleltethető meg a beavatásnak. Orfeusz ezek szerint a görög, következésképpen az európai brahman. Mielőtt tovább is mennénk, három alapvető fogalmat tisztáznunk kell. Mert joggal merülnek fel bennünk a kérdések: mit jelentsen az, hogy kasztok szerint nézzük az irodalmat? Mit jelent az, hogy a költészet nem csupán költészet, hanem beavatás? Hamvas egyértelműen az indiai kasztrendszer ősi alapjára gondol, ahol előbb három, majd négy kaszt különül el. A kézzel dolgozó munkás, ki az anyaghoz érhet, a kereskedő, aki a cseréket bonyolítja és üzletel - ez előbbi kettő régen egy -, a lovag vagy ksatrija, aki harcol, s aki kardjával rendet tesz, s végül a brahman, a szellemi ember, később pap. Mondhatjuk, hogy ezek a viszonyulások Európa középkorában is fellelhetők voltak, de jobban megnézve, néhány - jobbára máglyán megégetett - művészen és feltalálón kívül, valódi brahmant alig találunk, míg a lovagi kaszt túlcsordulása érthetetlen túlzásokba kergette földrészünk, mint az egyház lovagi rendszerre - és nem szellemire, ne is beszéljünk a lelkiről - épülése, vagy éppen korcsosulása, illetve az európai hatalmak vagy az ebből kicsírázó pionír szellemű Amerika még most is tartó „odamegyünk, lekaszaboljuk” hozzáállása. A kasztrendszer tehát ilyen értelemben még az azt meghaladni vélő, rendkívül modern világ hagyománytalanságában is kifejti hatását, éppen elrongyolódásában, ezáltal éppen szellemtelenségében és szétfolyásában. Nem véletlen, hogy a legtöbb gondolkodó és költő, a kali-juga lényegét, a vaskort, abban a pillanatban látja, amikor kaszttalanná, tömeggé válik az emberiség, mert valamennyi kaszt tagja saját mértékének és igényeinek mérten be van avatva, és részesül létében az isteni rendből, mely isten éppen úgy benne lakik a természetben, mint a természet részeként a természetet szemlélő emberben. Nem lenne helyes ebből arra következtetni, hogy én a kasztrendszer visszaállításában, vagy a társadalom reformjában hinnék egy percig is, holott sosem is volt ennyire közel a teljes pusztulása természetnek, és a természetben benne élő, azt tönkreverő - embernek. Magamban igyekszem visszaállítani e kasztokat, látni, mikor kell megfognom valamit, mikor vagyok sudra, kétkezi munkás, s ebben a munkában, mikor füvet nyírok, takarítok, rendet rakok, megmozdítom az anyagot, ebben megtalálni sudra részem kiteljesedését. Ugyanakkor, mikor pénzt kell előteremtenem, mikor cserélnem, keresnem kell, mikor írásaimért pénzt kell kapnom, igyekszem áruként gondolni rájuk - bevallom, ez megy a legnehezebben, hiszen, ahogy a költő mondja nyögve: „nekem pénzt ér fájdalmas énekem” - és ezt csak a kereskedő álláspontja tudja feloldani bennem, az, aki figyelmeztet a folytonos metamorfózisra, az anyag állandó cserélődésére, s talán ezért van az, hogy igazán jó kereskedő csak az lehet, aki a megtartás és elengedés idejét és módját művészi ismeretként magába olvasztja. A harmadik kaszttal küzdöttem korábban, és néha most is oly sokat, a bennem élő lovag kardját mindig fényesítette, szívében ott feszült a mondat „nem írom pennámmal, csak szablyám élivei...” - és benne a toll és a kard elválaszthatatlanul összeforrt. Minden írásom ilyen kardcsapás volt tehát, igazságszeretetem 194
