Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szemadám György: A bolond (részlet egy monográfiából)
E szinte „ép ésszel” felfoghatatlan bolondság - a tudattalan tudatosság, vagy tudatos tudattalanság - jelenik meg Cervantes Don Quijoté)ában is, melynek főhőséről Szerb Antal így ír: „Hogy Don Quijote mennyire nem bolond, mutatja a csodálatos jelenet, amikor előkészületeket tesz, hogy őr- jöngeni kezdjen. Orjöngeni akar, mert lovagi mintaképei is őrjöngtek időnként szerelmi bánatukban. Sancho megpróbálja lebeszélni tervéről, mondván, hogy hiszen Dulcinea semmi okot nem adott rá, hogy őrjöngjön (igaz, hogy az ellenkezőjére sem). Don Quijote erre azt feleli, hogy éppen ezért különb ő valamennyi többi lovagnál, mert azok csak akkor őrjöngtek kedvesükért, ha okuk volt rá, ő pedig egész spontánul, minden ok nélkül is kész őrjöngeni Dulcinea kedvéért. Egyébként is bölcs dolog őrjöngeni, mondja: mert ha Sancho Dulcineától jó hírrel tér vissza, Don Quijote mindjárt magához tér, és boldog lesz, ha pedig rossz hírrel, akkor egyszerűen őrült marad, és nem érti meg, mit mond neki Sancho. Ezek után még azon elmélkedik, vajon formálisan őrjöngjön-e, mint Orlando, vagy pedig csak sírjon, mint Amadis. Végre a hatásosabb őrjöngés mellett dönt. De nem viszi túlzásba az őrjöngést, csak óvatosan és méltóságteljesen őrjöng, mindössze egy-két bukfencet vet, és meghagyja Sanchónak, hogy az esetet kiszínezve adja elő megfelelő helyen. Cervantes nemcsak hogy nem tartja őrültnek Don Quijotét, hanem még attól sem idegenkedik, hogy időnként az elit emberének, választott és szerencsétlen nagy léleknek ne tartsa. Don Quijote nemcsak majmolja az elavult lovagideált, hanem csakugyan az utolsó jó lovag is: vakmerőén bátor, mélységesen lovagias a hölgyekkel szemben, állandóan kész síkraszáilni az elnyomottakért, bőkezű, áldozatkész, szavaiban és gesztusaiban bájosan udvarias.” (Tudjuk, hogy Hamvas Béla Regényelni életi fragmentumában Cervantes művében jelöli meg a regénytörténet „kulcseseményét”, radikálisan elválasztva a valóságost és a reálist, és az igazi realitást a nemes spanyol lovag gondolkodásában, világlátásában mutatja fel. A Karneválban maga is a regényformához nyúl ennek a felfogásnak a kimondására.) Az elmondott kultúrtörténeti példák alapján nyilvánvaló: a bolond figurája éppen azzal jellemezhető elsősorban, hogy a legzavarbaejtőbb módon egyesíti magában az összeegyeztehetetlennek tűnő, antagonisztikus minőségek együttesét. Ez a minden lehetőséget magában rejtő figura maga a tulajdonságok nélküli Senki, ahogyan azt egy másik álbolond - a Lear király Edgárja - mondja el: „Szándékom a legaljasabb s szegényebb / Alakba búni, / melyben valaha / Embert az ínség és megvettetés / Barmok közé alázott. Arcomat / 173
