Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szemadám György: A bolond (részlet egy monográfiából)

emberek. Eredeti hazájukban - Észak-Afrikában - ugyanis a vadszamarak és legkorábban háziasított rokonaik mint hihetetlenül igénytelen, szívós, erős, óvatos és intelligens állatok, hősök jelzői voltak, s megtiszteltetésnek számított, ha valakit vadszamárhoz hasonlítottak. Tudjuk, hogy O-Egyiptomban az „ördögi” Széth állata volt, s korabeli ábrázolásokon szamárfejű démonok őrzik az Alvilág bejáratát. A Nap-Hórusz évenkénti győzelmét Széth sötétségén O-Egyiptomban szamáráldozattal ünnepelték. Több emlék is utal arra, hogy Kis-Azsiában és Palesztinában egy szamáristent imádtak. Széth görög megfelelője - a szamárfejű Tüphón - ugyanúgy harcban állt Zeusszal, mint Széth Ozirisszel.

A kéjvágy szimbólumaként szamár a görög Dionüszosznak és részeges barátjának - Szilénosznak - a hátasa, s mint ilyen: egyértelműen alvilági lény az isten környezetében.

Az Ószövetségben a tisztátalan állatok közé soroltatik, ám mégis pozitív a róla kialakított kép, hisz Isszachár törzsének a jelvénye (Tér 49, 14-15), Bálám okos szamara pedig felismeri az Ur angyalát (Szám 22, 2 -33). Ezt az állatot az ókortól kezdve a zsidók istenének titkos állatképmásaként emlegették, bár a betlehemi jászol mellett megjelenő szamár a pogányságra utal, míg az ökör a Törvény igáját magára vett zsidóságot jelképezi.

Jézus - a messiási jövendölésnek (Zak 9, 9) engedelmeskedve — szamárháton vonid be Jeruzsálembe (Mt 21, 2-7, Mk 11, 2-7, Lk 19, 30-35), aminek többszörös jelképes értelme is van: 1. Az állat hátán és oldalán keresztet formázó fekete csík látható, ami Krisztus kereszthalálát vetíti előre. 2. A megzabolázott gonosz földi vágyakat jelképezi, amelyen a Logosz uralkodik. 3. Jézus szamara egyúttal az alázat, a békés szándék, és az önkéntes szegénység, egyszóval a szerzetesi erények jelképe is. Ezért lett a szerzeteseknek, illetve a papi rend tagjainak a hátasa, akiknek „nem illett” lóra ülniük. (Emlékezhetünk a Toldi szerelmének kolostorjelenetére is.) Nyilván választott lakhelyük és szívós kitartásuk miatt nevezték a kereszténység elterjedése után a sivatagi remetéket vadszamaraknak. Később, malomkővel a nyakában, az engedelmességet szimbolizálta.

A középkor aztán már csak a ló paródiáját, a butaság, a lustaság, az ügyefo- gyottság, a makacsság és az erkölcsi lesüllyedtség megtestesülését látta benne. Ilyen minőségében lett a farsangi „bolondok királyának” hátasa.

Magának az állatnak a szimbolikájában is jól kimutatható tehát az alviláginak és a megszenteltnek ugyanaz az ambivalens kettőssége, ami a bolondot jellemzi. Ezért illik olyan jól a bolond fejére egyik legfőbb attribútuma: a szamárfüles sapka.

A bolond szimbolikus figurájából ugyan minden tudatosság hiányzik, de a szó elemi értelmében nem „buta”. Ugyanakkor a valóságban mindig és mindenütt ismertek voltak „a falu bolondjai”, akik többnyire szánni való értelmi fogyatékosok, vagy lelki betegek voltak, s bár a közösségen kívül rekesztették őket, egyben bizonyos kiváltságokat is élveztek. Erre utal az a momentum, hogy a középkor — amely bizony meglehetősen kegyetlen közönyösséggel vagy gyilkos ellenségességgel vette körül a „normálistól” bármilyen módon eltérő embereket - az idiótáknak és bolondoknak kolostorokban és zárdákban biz171