Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szemadám György: A bolond (részlet egy monográfiából)
tosított menedéket. Ezt persze nem csupán valamiféle „szociális érzékenység” diktálta, hanem részint az a józan megfontolás, hogy a közösség egészére nézve veszélyforrást jelentó', s jelenlétükkel azt bomlasztó egyebeket elszigeteljék a többi embertől, de szerepet játszott ebben az is, hogy a szenvedő és üldözőinek kiszolgáltatott Krisztus megtestesülését látták bennük. A középkor „hivatásos” udvari bolondjai között is megtalálhatjuk ezeket szerencsétleneket éppúgy, mint a nyomorékokat (púposokat, törpéket stb.), de azokat az embereket is, akik szellemi képességeikkel - így vagy úgy - eltértek az átlagtól. Ok voltak a legmagasabb világi hatalom képviselőinek, a világban uralkodó rend letéteményeseinek - a császároknak, a királyoknak, és más főuraknak - ellenpárjai, mintegy kiegészítői. A Faust második részében maga Mefisztó játssza el az udvari bolond szerepét a Császár mellett. Shakespeare is a Lear királyban megrendítő páros portrét alkot a balga király és a bölcs udvari bolond kettőséről, akik vándorlásra kényszerülnek, s akikhez egy álbolond is csatlakozik: a hűséges Edgar, aki Szegény Tamásnak, a vándor koldusnak a jelmezébe bújva vonul ki a társadalomból. A megszenteltség és az alvilági karakter együttese éppoly zavarbaejtő momentum, mint a bölcsesség és a bolondság, de például a kínai Csan - ismertebb nevén: Zen - nagy alakjai között nem egyet találunk, aki e két látszólag ellentétes tulajdonságot egyesíti magában. Miklós Pál A Zen és n művészet című művében írja: „Az őrültségnek mindig is hagyománya volt a kínai bölcseletben. (...) Történetileg a Csan és a Zen feltétlenül vallások, vallási szekták, de az is bizonyos, hogy rendhagyó jellegűek. Nem csupán a vidámság vagy a bolondok kultusza okán mondjuk ezt, elvégre a vallási őrület maga is vallástörténeti fogalom.” Példaként idézzünk egy híres történetet! Amikor Bodhidharma, a Csan első, alapító pátriárkája i. sz. 520-ban megérkezett Indiából Kínába, Nankingban alkalma nyílt találkozni a buzgóságáról híres, buddhista Vu császárral. Amikor a császár megkérdezte Bodhidbarmát, hogy érdemei révén eljuthat-e a Nirvánába, a zord szerzetes ráförmedt:- Semmiféle érdemet nem szereztél. Majd ezt kérdezi a hökkent császár:- Hát micsoda a szent tan alapelve? A válasz:- Az egy hatalmas űr - nincs benne semmi szent! A császár - ekkor már sértődötten:- Ki vagy te voltaképpen, hogy így jelensz meg előttünk? Ekkor Bodhidharma azt mondja, amit minden bolond válaszolna:- Mit tudom én! Ehhez a különös bölcsességhez igen közel állónak tűnik Rabelais Pantagruelének azon részlete, amikor Pantagruel Panurge-ot a következő érvekkel próbálja rábeszélni arra, hogy házasságkötése ügyében egy bolonddal jósoltasson magának: „...a jóslás áldásának befogadására szükséges, hogy elfeledkezzék ennen-magáról, kilépjen ennen-magából, kivessen érzékeiből minden földi érzést, megtisztítsa elméjét minden emberi gondtól, és ne törődjék semmivel. Ezt pedig közönségesen bolondságnak tekintik.” 172
