Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szemadám György: A bolond (részlet egy monográfiából)

teknek” vagy „lelki szegényeknek” tekintette. Érdekes momentum például, hogy Ipolyi Arnold Magyar Mythologiá) ában a „garaboncost” többek között az „udvari bomfordival”, másnéven a „bomhéccel” - azaz: a mi kifejezéseinket használva - a „bohém” bohóccal is összefüggésbe hozza. Ehhez a bohóc „garaboncoshoz” hasonló figurák az olyan fantáziadús kópék és hazudozók is, mint amilyen Naszreddin Hodzsa, Till Eulenspiegel, Münchhausen báró vagy éppen Háry János.

A commedia deli’ arte két bohóc-figurája fejezi ki talán legtökéletesebben a bolondság kaotikus alvilági, és azzal együtt gyermekien tiszta arcát, a színes ruhát és fekete álarcot viselő, gonoszkodó Harlequin, illetve a fehér ruhás, fehérre festett arcú, naiv Pierrot figurájával. Utóbbi jeleníti meg azt a balga bolondot-bohócot, aki öntudatlan gyermeki ártatlanságában kiválasztottnak tekintendő, s aki közelebb áll Isten Országához, mint az emberi társadalom rendjébe beilleszkedők. Ot elsősorban is naivitása, elvárás és célok nélküli öntudatlansága, előítélet mentes nyitottsága, gondtalan könnyelműsége, a mámoros rácsodálkozás képessége és az ismeretlenbe való behatolás vágya jellemez. Természetesen e tulajdonságok - pontosabban szólva: a tulajdonságok hiánya — miatt, tudtán kívül, állandóan veszélyeknek teszi ki magát, mint ahogyan „eredeti állapotában” maga a kiszolgáltatott, szertelen, szabadulni vágyó emberi lélek is egy számára veszélyes világba érkezik.

Szent Pál az első korinthusiaknak írt levelében többször is figyelmeztet a balgaság megszentelt voltára: „Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság? Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket.” (1, 20)

„Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.” (1, 27) „A testi ember nem fogja fel, ami az Isten Leikéből ered. Balgaságnak tartja, s nem képes megérteni, mert lelkileg kellene megítélnie.” (2,14)

Maurice Lever már idézett művében az alábbiakat írja: „Holbein fürge tolla különös rajzot firkantott barátja, Erasmus nem sokkal korábban publikált művének, A Balgaság dicséretének lapszélére: egy csörgősipkás Krisztus-fejet. Fantasztikus reminiszcencia! Hiszen a keresztény művészet egyik legelső képe éppenséggel egy szamárfejű, keresztre feszített embert ábrázol. Egy 3. századi falfirkáról van szó, amelyet Pompejiben találtak meg, egy börtöncella falán. (Valójában az i. sz. 240 körül készült falfirka a római Palatínusról számazik. - Sz. Gy.) Az időben hozzánk közelebb álló Georges Rouault sem riadt vissza attól, hogy Krisztust a cirkusz világával hozza kapcsolatba, s egy lisztes képű bohóc patetikus maszkját fesse a szent arcra. Mi mást jelképezne ez a különös ikonográfia, amelynek nyomait a középkori szobrászatban is fellelhetjük, mint a bolond és a szent közötti lényegi összefüggést?”

Itt röviden szólni kell magának a szamárnak a szimbolikájáról is, mely állatról Európában meglehetősen hamis képet alakítottak ki maguknak az

170