Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szemadám György: A bolond (részlet egy monográfiából)

világ rendezettsége milyen viszonylagos és ingatag alapokon áll. S itt emlékeztetnénk a Bolond különös alakváltozatára, amelyet Hamvas Bélának, illetve az elfeledett írónak, Moly Tamásnak köszönhetünk. Ez a „jöttment”. Hamvas egyik kései cikkében elemzi a Moly által megrajzolt - és Füst Milántól is emlegetett - alakot (1918), méghozzá a „tékozló fiú” különös változataként, aki nem a bűnbánat megjelenító'je, hanem az életélvezet hirdetője, s így szól a „kertészhez”, akiben talán még valamiféle hamvasi önportrét is feltételezhetünk. („Egyszerre megjelenik a jöttment. Hátán batyu, kezében kecskerágó-bot, félig uszkár, félig Mefisztó. Nem koldus, nem kalandor....”)

Maurice Lever Korona és csörgősapka című művében így szól az isteni Rend e felforgatójáról:„Figurája a középkori ember számára a legfőbb rossz jelképe. A bolondban fortyog a káosz, az ösztönszerű féktelenség, amely ha kitör, lerombolja az erkölcs és vallás védőbástyáit. Mindenfajta rend esküdt ellensége, társadalmak és kultúrák romba döntésére törekszik: pusztít és rohaszt. Belőle szabadulnak ki, s zúdulnak a világra a tudattalan dúló erői. Amíg tehát a valóságos őrület inkább pozitívnak minősült, fogalomképe, ábrázolt alakja: a csörgősipkás ember a legteljesebb mértékben negatív. A középkor habozás nélkül azonosítja az ördöggel. De nem azonos azzal az okos, romlott ördöggel, amelyet mi Sátánnak nevezünk, hanem az ördög egy másik, még alattomosabb s még félelmetesebb fajtájával: az együgyűség démonával, amely megpróbálja visszarántani az egész emberiséget egy alsóbbrendű, még artikulálatlan, állati szintjére.”

Az elmondottakból érthető, hogy a zsidóság a bolondot - illetve magát a bolondságot - miért tekintette az istentelenség megnyilvánulásának.

Egyes elemzők ennek a figurának a kultúrákban „teljes jogon való” megjelenését a görög Dionüszosz - az eksztázis, a féktelenség, az öröm és a bor istenének — kultuszára vezetik vissza. Azon istenére, akinek érkeztét Kallós Ede Görög-római vallástörténet és mitológia című művében e sorokkal jellemzi: „Az időszámításunk előtti I. évezred elején történhetett, hogy új, eladdig ismeretlen elem tört magának utat a görög isten-világba. Az Olympos előkelő modorú jókedvébe, finoman vidám kacagásába furcsa hangok vegyültek: eksztatikus lihegésnek mámoros önkívületbe fúló artikulálatlan hangjai. Es az Apollon nemes zenéjére lejtő múzsák ritmikusan libegő ruhájába is belekapott egy ritmustalan szélroham, melyet önfeledt kábulatban vadul száguldó hisztérikus táncok vertek fel.” A jeles szerző ezzel az érzékletes képpel jeleníti meg a görög mitológiában újonnan megjelenő Dionüszosz tagadhatatlanul gyanús, rendbontó kompániáját: kéjtől elpuhult, buja fiát, a nemi ösztönt megtestesítő Priaposzt, a szamárháton érkező öreg, részeges Szilénoszt, a félig ember-félig bakkecske Pánt, az őrjöngő nők - a menádok- seregét, és a félállati szatírok hadát.

Bizonyos értelemben mindannyian bolondok ők, hisz az állati ösztönöktől, a nemi vágytól, a részegségtől - vagy a bármilyen más okból eksztázisba került — elborult agyú ember beszámíthatatlan bolonddá lesz.

Minden rendbontó, veszélyes, „alvilági” meghatározottságuk ellenére - vagy azzal együtt is - magukat a bolondokat minden archaikus kultúra ambivalens érzelmekkel ugyan, de egyfajta távolságtartó tisztelettel fogadta, mert kiválasztottaknak, szellemektől vagy isten(ek)től megszállott „szent őrül169