Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szemadám György: A bolond (részlet egy monográfiából)
a SZEMADÁM GYÖRGY A bolond (részlet egy monográfiából) A vágytól űzött kereső ember - azaz mindenki, aki „útra kel” - bizonyos értelemben bolond. Amint azt Shakespeare Lear királyának tragikus sorsú főhőse mondja: „Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok / E roppant színpadán feljövünk.” A XIV. és XV. század fordulója táján alkotó Jacquemard de Hasdin: A bolond című miniatúráján egy testét alig takaró leplekbe burkolt figura látható, aki jobb kezében egy lopótököt tart, míg baljával egy gömbölyű gyümölcsöt emel a szájához, hogy beleharapjon. A kép jobb- és baloldalán látható két fa kétségtelenné teszi, hogy ez a gyümölcs nem lehet más, mint a bűnbeesés almája. A bolond tehát az eredendő bűn örököse: maga az ember, akinek másik attribútuma - a belül üres lopótök, ami csörgős bot formájában a legtöbb „hivatásos” bolond vagy bohóc kezében ott van - üres fejére utal. Ahogyan a bűnbeesés almáját is a bűnös tudásvágy adta egykor Adám és Éva kezébe, úgy Goethe leírtjában is e vágy hajtja Faustot, akinek Mefisztó általi jellemzése természetesen általánosabb értelemben is érvényes a kereső emberre: „Távolba űzi gerjedelme, / bolond ugyan, de félig tudatos: / az ég minden csillagját követelve, / a föld minden kéjére áhitoz, / de sem távolban, sem közelben / nincs mi megnyugtatná e holdkórost.” Dante Isteni színjátékéban, a Pokol 8. énekében Dis városának alvilági lényei kárörömmel kiáltják oda a költőnek: „Bolond útján egyedül visszatérjen: /próbálja meg, ha tud!” Majd a Pur- gatórium 3. énekében ez hangzik el: „Bolond reméli csak, hogy gyenge lelke / át tud a végtelenségen repülni, / mely három személyt egy lényegbe rejte.” A Faustban Mefisztó mondja, amikor Homunculussal együtt az eszméletlen Faustot a „klasszikus boszorkányszombatra” cipelik: „Kellett ez? Végül rajtaveszt a sátán /maga is, ha bolondot visz a hátán.” Ne feledjük azt sem, hogy az előjátékban a Komédiás ezzel indítja útjára a főhőst: „Csak bátran fel! Te adj útmutatást, / vesd el a képzelet minden koloncát, / működjék szenvedély, érzés, tudás / s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!” A kép, amely a bolonddá tett - elbolondított - emberiség sürgés-forgását festi elénk, Madách Tragédiájában, a londoni szín elején köszön vissza a Kar énekével:„S bármint kiizdesz, / bármint fáradsz, / Nem merítsz mást, mint vizet, /A méltóságos tenger zúg, / Zajg tovább és nevet.” Az élet árjába vetett ember immár „kanonizált”, szimbolikus alakja - a Bolond - végső soron a Világmindenség „másik arcát” mutatja fel létezésével, ahol az isteni Rend helyett a riasztó, ördögi rendezetlenség, a kaotikus, a groteszk, a nevetséges uralkodik, s ő maga is zavarbaejtően, kiszámíthatatlanul sokarcú. Egyszerre nevetséges és ijesztő, szánnivaló és riasztó, sőt: egyszerre emberi és állati is. Léte arra figyelmeztet, hogy az általunk ismert „normális” 168
