Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Kocsi Lajos: Nehéz nem szatírát élni

„Ezek itt mind egyszerre nyüzsögnek, összevissza kiabálnak, és egymást hol dédelgetik, hol meggyilkolják, az egészhez fatálisán komoly arcot öltenek, a holnapra holtbiztosán esküsznek, de amikor holnap egészen más történik, itt állanak tátott szájjal, de mire észbe kapnak, az egész már el is tűnt, meghaltak vagy elköltöztek.”

A Karnevál szereplőinek legkomikusabb, s egyben legtragikusabb figurái életüket az életfelettiről - önmaguk által - leválasztva élik. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy az élet éli őket: mint bábok, a sors hatalmainak kiszolgáltatva tenyésznek, ami - mint Hamvas írja - „...kellő távlatból nézve travesztia és paródia és így a legnagyobb mértékben komikus. A baj csak az, hogy a rémülettől és a reszketéstől nem tudnak rajta nevetni.”1’ A Karnevál olvasója abban a szerencsés helyzetben van, hogy e távlatot - helyzeténél fogva - megkapja, méghozzá úgy, hogy közben a „játékból” még sincs kivonva: „Ebben a komédiában, úgy látszik, tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban igenis mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik.”

Miképpen van az, hogy ebben a tragikomikus kavalkádban az ember szinte reflexió nélkül szabad utat enged a személytelenségnek, hogy ez a zűrzavar, ami „a lét értelmének félreértéséből”13 származik, annyira megvakítja, hogy önmagától azt dobja el, ami a legtöbb, s rögeszméibe menekülve mégis ezért a többért kapálózik? Csak az álvalóságot látja, a realitásról nem tud, ebben az álvalóságban viszont ő maga is egy ál-alakzattá válik, rögeszméktől vezérelt monomániássá, maszkká, lárvává. Bormester Mihály úgy szabadul meg a maszkoktól, hogy azokat mind magára veszi, szabadon, de önmagát egyikkel sem téveszti össze. „Ez itt - mondja - az én személyes sorskatalógusom, az én létem tulajdonságai, mondjuk, énem vegyelemei, melynek konglomerátuma az ember”. Ezzel együtt válik azonban ő maga igazán valódivá, autonóm személlyé, mert tudomást szerez arról, ki ő valójában, hogy a világ színház, amiben szerepet kell játszani, de önmagát nem téveszti össze a jelmezzel, a maszkkal, az álruhával, mert tud az eredetről és a tényleges realitásról. Ennek függvényében a függönybeszélgetések értelme is az állandó reflektálás, a megszólíthatóság és a megszólítottság érvényre jutása lesz: állandó dialógusban lenni, a személytelenséget felismerni, átvilágítani, saját magamat kontroll alá venni éppen az autonómia megvalósítása érdekében. A személy megvalósulása dinamikus, átvilágított viszony önmagámmal és a világgal, ami másképpen fogalmazva az evangéliumi szeretet emberben és az ember által való megnyilatkozása.

III. BORMESTER MIHÁLY HAHOTÁZIK

„A szeretetet nem pótolja semmi. Szeretet nélkül őrjöngeni kell. [...] [ez] az őrjöngés a nevetés, vagyis a komédia bázisa. [...] A humorisztikai nevetés a tulajdonképpeni és a valódi nevetés, a szeretet nélkül való élet őrületének tudásába való beleőrülésből fakadó nevetés, a tulajdonképpeni komédia alapállása”. Mint a függönybeszélgetésekből kiderül, a regénynek ezen a pontján történik utalás a monomániák végső okára, vagyis, hogy „ez az egész apokalip164