Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Kocsi Lajos: Nehéz nem szatírát élni

tikus komédia itt nem egyéb, mint a szeretetlenség őrjöngése.” Mindez annak következménye, hogy az emberben az a pont, ahol a létezés egésze jelenvalóvá lesz, ahol az ember valódi lénye a világgal érintkezésbe lép (amit Hamvas Béla Böhme után imaginációnak nevez), megromlott, más szavakkal, az ember az imagináció teremtő tevékenységébe nem a fény, hanem a sötétség képét állította: „Az imagináció centrumában nem az egész áll, hanem csak a rész.”14 Nem a lélek igazi lénye, hanem az ész. A Karnevál megannyi szereplőjének tragédiája, hogy „Okosak akartak lenni, az észre hallgattak, és lárvákká lettek, és mindent elvesztettek.” „Eletképzeletük”1’ centrumában tehát nem igazi lényük, az „authentikus ember” áll a valóság teljességének képében, hanem a valóságnak pusztán egy szelete, olyan tárgy, tulajdonság, eszme, amely többnyire démonikus természetű, s ennek megfelelő valóságot is realizál. „Az ember imaginációjában szabad. Sehol másutt, sem értelmében, sem eszében, sem tehetségeiben, sem cselekvésében, sem akaratában. Csak imaginációjában, mert senki és semmi nem kényszeríti és nem kényszerítheti, hogy imaginá- ciójának középpontjába kit és mit helyez.”16 A szabadságot azonban nem itt, hanem olyan helyen keresi, ahol meg nem találhatja. Többnyire egészen jelentéktelen dolgokban, az egyetlen kritérium, hogy valamilyen viszonyban legyen azzal a létmóddal, amelyet az adott egyen önmaga számára mint élet meghatároz. Ez azonban, mivel az embernek léte középpontjáról tudomása nincs, valójában értelem nélküli, nem több puszta sóvárgásnál, s annak kielégítésére tett szüntelen, és sikertelen próbálkozásnál. Ahogy a Karneválban Bormester Mihály mondja: „Az emberiség nem tud mást, mint hogy magát eszeveszetten az életre veti, és csak egyet akar, az élet kábító italától lerészegedni. Jó és rossz, gyönyör és kín, rút és szép, igaz és hamis, való és hazug között különbség nincs, az ember egyikre éppúgy szomjas, mint a másikra, mert a részegség kell. Ezért van bolondéria, viszály, veszekedés, hazudozás, gyűlölet, bosszú, gyilkosság, háború, harács, erőszak, és persze azért válik az egész azzá, ami, vérfagyasztó komédia —” így, hogy az ember elhiszi magáról, hogy nem több puszta sóvárgásnál, s az ezt kiszolgáló tulajdonságoknál, elzárja magát attól, ami létének értelmet ad, az időben megreked, mert az időfelettiről nem vesz tudomást. Az ily módon felvett maszk a szabadsággal ellentétes tevékenységet fejt ki, megköt, behatárol, lezár, úgy, hogy viselője nem is tud róla, mert nem ereszti, s lassan elveszti azt az eredendő szellemi képességét, hogy bármely formát felvegyen anélkül, hogy igazi lényéről megfeledkezne.

„A minőségek, a tulajdonságok maszkok, ha ránk tapadnak lárvák, és míg mi lárvákká szikkadunk, a lárvák démoni erőkké válnak, valódi énünket sötétbe fojtják, megsemmisítik. Mi szabadít meg saját magunkról és másokról alkotott tév- és rémképektől, azok fogságától, mi tesz normális emberré, valóságos személlyé?”1. Kemény Katalin e kérdés felvetésével Bormester Mihály nevének egy lehetséges értelmezésére hívja fel a figyelmet. „A magister biben- di, a bor, a mámor osztója, de ő nem részegszik meg. O az, aki ismeri a mértéket, mennyit az új borból, mennyit az óból, melyiket tisztán, melyiket vízzel, melyiket a lakoma kezdetén, melyiket a végén. [...] Legtöbbször nevét sem említik, lakoma nélküle mégsem létezhetne.”18 Bormester Mihály nevében (s a regény második felében már lényében is) a „mámor józanságának

165