Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Kocsi Lajos: Nehéz nem szatírát élni

II. BORMESTER MIHÁLY KUNCOG

Nem túlzás, hogy a Karnevál első és második fejezete kész őrültekháza. A legkínosabb pedig az, hogy az olvasó önmagát és környezetét számos szereplőben felfedezni véli. A dolog azonban még tovább fokozódhat, s ott válhat igazán nyugtalanítóvá, amikor rájövünk, hogy itt az emberek napjai biológiai életfunkcióik kielégítéséből és rögeszméik végeláthatatlan ismételgetéséből állnak, és az egész már kész komédia, amin sírni kell, de ugyanakkor egyben tragikus, a nevetségességig tragikus, amin meg már sírni nem lehet, nevetni viszont annál inkább. Végtére is, amivel találkozunk, az a szabadság ellentéte: börtön, amelynek falait és rácsait az emberek önmaguk építik önmaguk köré. „Eddig egyetlen emberrel sem találkoztam, aki üdvét ne rögeszmékben kereste volna. [...] [Az] ember nem rögeszméjét áldozza fel életének, hanem életét rögeszméjének. [...] [Az] életet a rögeszmének feláldozni kötelező, az üdvöt a valóságban keresni halálbüntetés terhe alatt tilos —” „Ezek az emberek őrjöngésük hevében egymásról (mivel egymás valódi lényéről sejtelmük sincs) mindenféle őrültséget összevissza gondolnak, és főként feltételeznek. [...] Ezek az emberek egymást nem ismerik, mert egymással nem találkoztak, [...] mert a saját személyes üdvükért való küzdelemben erre nem értek rá.”

Bormester Mihály és beszélgetőtársának függönybeszélgetései kulcsfontosságúak a regény megértése szempontjából, s a történet kommentálásán túl végtére is arról folynak, hogy az embernek miképpen lehetne önmagát a megfelelő mérték alapján a valódi élet jegyében rendezni. Hogy hol van a normalitás, mert amit tapasztalunk, az annak az ellentéte. Éppen ezért mondhatja Bormester Mihály, hogy a mi úgynevezett valóságunknak az igazi realitáshoz tulajdonképpen semmi köze. Al-létezés, fikció, ide-oda szaladgáló emberek véletlen vagy akaratlagos összeütközése a sötétben: „Szegényes is, ostoba is, szellemtelen is, fantáziátlan is, nem is igaz, de főként, mondom, a realitáshoz igen kevés köze van.” Ami viszont erről az álrealitásról biztosan elmondható, hogy az embertől soha nem független, ezt az ember teremti, s aztán ez az emberrel összenő, és magába szívja, mert hagyja magát, elfelejti eredetét, éppen azt, ami életének értelmét adná. Magától értetődik, hogy egy ilyen valóságban semmi sem az, aminek látszik, kiváltképpen a szabadság, amelynek hiánya az embert annak még kétségbeesettebb megvalósítására sarkallja. Ami azonban bekövetkezik, hogy mindenki magát minden valódi értéktől és magasrendűtől elzárva akar önmaga felől „szabadon” ítélni és dönteni. De, hogy rögeszméin túl nem lát, életének önmaga által való irányítására sem képes, hiszen pusztán vágyai, ösztönei, emóciói vezérlik, s amit realizál, nem több őrületnél és rendezetlenségnél, ami éppen az autonómia hiányát mutatja, akkor is, ha ennek ellenkezőjéről elméleteket gyárt és szónokol a nap huszonnégy órájában, s akkor is, ha az önmagával való megelégedettség légkörében kel és fekszik, abban a hitben, hogy életének korlátlan és feltétlen ura. így az ember szüntelen autonómiára törekvése pont az ellenkezőjét valósítja meg, mert centrumától elszakadt, a dolgokra nincs rálátása, nem felülről való értelme vezérli, hanem a tudattalanba merült homályos ösztönzései vagy éppen elvakult racionalitása. Bormester Mihály mondja a regényben:

163