Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Danyi Zoltán: Regény és mágia
Sokrétűség Italo Calvino szerint a modern regény szeretné teljes sokrétűségében ábrázolni a kapcsolatok létező vagy létrejöhető rendszerét, ezért a világ eseményeinek, személyeinek és dolgainak bonyolult kapcsolathálóját foglalja magába. Calvino erre vonatkozóan Joyce és Musil műveit, továbbá a „többszörös szövegű” polifonikus regényt, valamint a „hiperregényt” említi. Ez utóbbi hálószerűén elágazó regényt jelent, amely több, egymást keresztező történetből áll, és arra törekszik, hogy minél jobban megsokszorozza az olvasási és értelmezési lehetőségeket, mintegy válaszképpen a szövevényesnek tekintett világ kibogozhatatlan bonyolultságára.8 A XX. századi regények egyik fő erénye a nyitottság és a sokrétűség: legkedvesebb modern könyveink „sokféle értelmező módszer, gondolkodásmód, kifejezésforma találkozásából és ütközéséből születnek”. Calvino megközelítésében éppen ez a sokrétűségbe foglalt tudás köti össze a század legnagyobb műveit, akár a modernizmusról, akár a posztmodernről legyen szó (1998: 137, 142-43). Hamvas Béla Szilveszter című regénye a fentebb mondottak értelmében sokrétű mű: szüzséje szinte a végletekig bonyolított, a történetet számos, a legkülönfélébb világképet tükröző beszélő adja elő, a történetvezetést több kitérő szakítja meg (ezek szerepe olykor az, hogy elbizonytalanítsák az olvasót, és új mozzanatok szerepeltetésével arra figyelmeztessék, hogy nem jó felé halad a szövegolvasásban, és más szempontokat is be kell vonnia a megértés érdekében), majd a térben és időben tett széles kitérők után a regény végül önmagába záródik: mintha az egész csak egyetlen pillanatig tartott volna, és a több mint háromszáz oldalnyi bonyodalom (az egymásba fonódó történetfragmentumok) mellékesek lennének. Zavarkeltés Arthur C. Danto Művészet és zavarkeltés című tanulmányában főként a festészetre és a színházra vonatkozóan fejti ki a modern művészetre vonatkozó nézeteit, a megállapításai azonban sok tekintetben az irodalomra is érvényesek. Danto a festészet újradefiniálását a mozgókép megjelenése óta folyamatosan érvényben levő feladatnak tekinti, amely fokozatosan a festészet legfőbb tárgyává nőtte ki magát. Mivel a megváltozott világ, az új technikai eszközök jelenléte mindegyik művészeti ágat új válaszadásra készteti, ezért a művészetek feszegetni kezdték azokat a határokat, amelyek hosszú időn keresztül maguktól értetődők voltak. Egyrészt azok a határok kérdőjeleződtek meg, amelyek a különböző művészeti ágakat választják el egymástól, másrészt pedig azok, amelyek a művészetet elkülönítik a valóságtól. Danto szerint a kortárs művészetek közül azok a művészetformák feszegetik a legradikálisabban ezeket a kérdéseket, amelyeket a zavarkeltés, a felkavarás vagy a diszturbáció művészetének lehet nevezni (1997: 132). A zavarkeltő művészet célja, hogy az életbe radikálisan behatoló képek segítségével egzisztenciális góraöket váltson ki a befogadóban. Mivel a bevett művészi formák többé nem elegendők arra, hogy valóban sorsszerű hatást váltsanak ki, ezért a művészetek a zavarkeltés 142
