Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Békés Márton: Határhelyzet

HATÁRHELYZET A HALAK ÉS A VÍZÖNTŐ KÖZÖTT

Hamvas A láthatatlan történet első esszéjében, A Vízöntőben körvonalazza a két világciklus közötti határhelyzet morfológiáját. Ez az írás egyben a válságírói korszak és a hagyomány köré rendeződő alkotói ciklusa közötti határ is, tehát ennyiben ez az írás is határhelyzetben helyezkedik el.

A Halak csillagképe után a Vízöntő jegyében álló világciklus következik, a Kali korszakát újra a Kínáé követi: „Ma a Halak csillagképéből lépünk ki. A hónap befejeződött, és az aión lezárult. Válságos időbe jutottunk [...] Most lépünk át a következő képbe, a Vízöntőbe. Tökéletesen új élet kezdődik" - de addig „az apokalipszis egy neme" következik, amely mögött a következő ciklus nyílik meg. De senki sem tudja, hogy az Időfal mögött mi van: „Hogy a Vízöntő milyen lesz, azt senki sem tudja. Amiről e pillanatban tudomást szerezhetünk: mi történik, amikor a Halakból a Vízöntőbe lépünk. ”'°

A határhelyzet kora a szétbomlás és az anyag vonzásának időszaka. Az emberiség letöredezett darabkáiból is az anyaghoz hasonló összeállt massza keletkezik, amely öntudatlan és „sátáni idióta”. A tömeg korába lépő emberiségről írja Ortega: „A történelemben szüntelenül váltakozik két kor: az arisztokráciák - egyben a társadalmak - kialakulásának kora és az arisztokráciák hanyatlásának kora, vagyis a társadalmak bomlása."" A bomlás társadalmát Hamvas is egy fordított helyzet létrejöttében vázolja, amikor az alantas kerül felülre - ezt a barbárság vertikális betörésének nevezi, vagy az özönvíz mindent elborító tömegességével szemlélteti. A „belső özönvíz" azonban nem a társadalomban kezdődik, hanem belül. Hamvas az anyag vonzásának erősödésével és a szellem kiveszésével/elhalványulásával magyarázza a tömegesedést, aminek során először „egyéniségalatti állapotba merültünk, és önmagunkról való külön tudatunk elhomályosodikaztán Le Bon és Ortega megállapítása nyomán bekövetkezett a tömeg anyagszerű összeverődése következében kialakuló új nép- vándorlás masszája. Ez az állapot a történeti ciklus végét jelző szimptóma: a primitivizálódott egyénekből logika előttien (nem-)gondolkodó anti-társada- lom jön létre, amely „lelki visszafejlettsége” miatt történetelőttivé, azaz időn- kívülivé válik. Hamvas másik variációja szerint ez az ember az „idők legvégéről" származó „történetutáni ember" — a nietzschei „utolsó ember". Visszasüllyedt, bálványimádó töredékhalmaz, „gépesített barbárság". A tömegesedés óceánja - jelezve Hamvas részéről egy módosulást a válság időbeli diagnosztizálásában - „már itt van, és az emberiség nagy részét már el is borította" - írja.'3 Ahogyan Hamvas az anyagot magát is kozmikus zűrzavar következtében keletkezett sötét fenoménnak nevezi, úgy a materialista - történetutáni vagy történetelőtti: mindegy, mindkettő időn kívül élő - emberiséget „is ilyen lehullott és kiokádott, leporlott és összetolt, csatornába és szemétdombra került valami"-nek nevezi.’4

A legizgatóbb kérdés az, hogy mi következik a határhelyzetet követően, azaz a Vízöntőbe való átlépés után. Persze, ezt az idő jellege - azaz a jelennek a jövő felé való teljes nyitottsága - miatt nem lehet megmondani, de Hamvas mégis jelez valamit. A történet végén élő utolsó embert a következő ciklusban felváltja az az utáni, azaz a ciklikusságnak megfelelően az első ember; aki a ciklikus szemlélet szerint természetszerűleg az ember archetípusa lesz, a halvá132