Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Mórocz Zsolt: Séták Hamvassal

annál kevésbé jutott a szellem teremtő anyagához, és minél jobban lesüllyedt, a nyilvánosság előtte annál jobban kinyílt. Én adtam vissza a szót a királyoknak.” Végül, felbátorodva saját hangjától, a királyokon túllépve, művét az istenekével veti össze. Megállapíthatjuk: nincs kimondottan rossz véleménnyel magáról, finomabban fogalmazva, önmaga isteni részéről. Ki fog engem igazolni - kérdi. Senki, legföljebb a hozzám hasonlók - adja meg a választ. „De az istenek nem igazolnak senkit és semmit, legkevésbé önmagukat.” (Amen.)

Nos, Hamvas nem sétabottal tért be a magyar irodalom panteonjába, hanem kalapáccsal. (Nem véletlenül kedvelte sokáig Nietzschét.) Elszántan, energikusan esett neki a márványszobroknak, akiknek ártani persze nem tudott. Megismétlem, önmagát kereste, ezért helyezkedett szembe mindennel és mindenkivel. Irodalmunk nagyjaira tett bántó megjegyzései mégsem támasztottak, teszem azt, Németh László Kisebbségben című esszéjéhez hasonló vihart. Ennek oka valószínűleg kettős. Egyrészt a Hyperion nem áll olyan határozott társadalmi-ideológiai alapon, mint a Kisebbségben, annál jóval individualistább; másrészt Hamvas ismertsége meg sem közelítette Németh Lászlóét. (A megjelenésiek] időpontja, a történelmi háttér szintén befolyásolta a megítélést, egyáltalán az írás észrevételét.) A határkőnek tekintett Hyper ion-levelek 1936 táján zárják a szerző első alkotói korszakát, a mellőzöttség problémájára azonban időnként visszatér. Több írásában különbséget tesz a siker és a dicsőség között, utóbbit tartva morálisan magasrendűnek. Lényegesen azonban egyik sem befolyásolja, halad a saját útján.

Hamvas gondolkodásának vannak kimondatlan axiómái, ha ezeket felismerjük, majd hallgatólagosan elfogadjuk - kiindulópontként vagy végső érvként -, akkor gond nélkül sétálhatunk mindig friss levegőt árasztó műveiben. Az Arkhai íróját különleges élvezet követni. A könyvben, azaz az esszéket író Hamvasban jelen van az, amit legszívesebben megszólítottságnak neveznék. Nyitottá és érzékennyé tette magát. Sosem kereste az intellektuális bunkerokat, a szaktudományok unalmas biztonságát. Vállalva a kockázatot, a sarlatán- ság vádját, örökre szellemi peregrinus maradt. Az Arkhaibzn kézzelfoghatóan érezzük a kutató elme ajzottságát, a feszültséget, ami a prehisztorikus térbe kerülve érinti meg, ahol elemi, delejes erővel vonzzák az ősi múlt rejtélyei. A néma tanúk a Stonehenge-től a perui vázákon át a Willendorfi Vénuszig. Köveket, sziklákat, szobrokat, szőtteseket, minden művelődési körben a kezdetet akarja szóra bírni - és sikerül neki. A hallgatag tárgyak vallani kezdenek magukról, kiadják titkukat. Az Arkhai Hamvas leglebilincselőbb munkái közül való. Egyensúlyban van benne a tárgyismeret és az ezoterikus tudás. Sokak számára utóbbi, a misztériumokat, a misztikumot faggató Hamvas a legkedvesebb. Nem csodálom, bár tisztában vagyok vele, nem a dolgok, a világ feno- ménjei kezdenek beszélni, hanem az író. Megszólal benne az az olvasmányréteg, amelyben a hagyomány művei szunnyadnak, azokkal párbeszédet folytatva születnek esszéi. Ennek végeredményét olvashatjuk az Arkhailms. Hamvas folyamatos dialógusban állt a tradicionális alapművekkel (a Védákkai, a Taóval, az Upanisádokka\ stb.) ezek segítségével értelmezte a világot. Nem volt tudós (jóllehet rendkívüli széleskörű tudásra tett szert), sem filozófus (holott műveit gazdag gondolatiság jellemzi), mivel nem világosan körülhatárolt fogalmakat,

106