Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Mórocz Zsolt: Séták Hamvassal

nem definíciókat, általában nem fogalmi nyelvet használt. Logikája szintén sajátos, rá, pontosabban csak rá jellemző.

A Willendorfi Vénusz eszenciáját, az Arkhainá 1 maradva, a nőiségben - nem a nőiességben, nem a szépségben, sokkal inkább a nemiségben - fedezte fel, aminek végső lényege a szülésre-szaporodásra való képesség. Nyilván a női szubsztanciát az élet továbbadásában megpillantó Nietzschét gondolta tovább, de nem ez a fontos - hiszen szinte bármelyik modern bölcselőt vissza lehet vezetni az előtte élt filozófusok valamelyik gondolatára hanem az, hogy Hamvas milyen nyelvvel, milyen módon tárta fel az archaikus valóságot. Miként alkotta meg annak letűnt világát, milyen módon adott hangot véleményének. Nos, megszólalásai minden kétséget kizáróan irodalmiak, bár szép számmal találunk szövegeiben filozófiai kifejezéseket. Nyelve sodró, magával ragadó, kifejező, az olvasó néha levegőt sem kap, míg lohol utána, nemhogy gondolkodni tudna. A következőket olvashatjuk az említett Vénusz máig ható üzenetével kapcsolatban: „Ez a halhatatlanság és a tenyészet. Betölteni és megtölteni. Ez a gazdagság: a földet elárasztani önmagával és önmagából. Kiterjedni és benépesíteni és befonni és beszőni és feldíszíteni. Nincs bőkezűbb és fényűzőbb lény, mint a természetanya, és nincs tarkább és változóbb, és nincs érzékenyebb.”

Hamvas, a vele gyanútlanul andalgó tapasztalhatja, időnként lépést vált. Mi pedig, a kellemesnek ígérkező séta helyett, nyargalhatunk nyomában.

Alkotás-lélektanilag a tudatosság és ösztönösség - avítt kifejezéssel: ihletettség - egyaránt jellemzi. A megszerzett tudásbázison gondolkodva a pillanat inspirációját követi. Előtte azonban olvasással sok mindent tisztáz. A nyelv problémája élete végéig foglalkoztatja. Előbb Herakleitosz kapcsán, azt követően a Scientia sacrában beszél a képnyelv és fogalmi nyelv különbségeiről. A preszokratikus filozófia görögjei, úgy véli, Thalésztől Hérakleitoszig képnyelvet használtak. Hérakleitosztól Platónig mindkettővel éltek, majd ez a dualizmus Arisztolésznél megszűnt, felváltotta a tudományos műnyelv. Az utolsó csapást aztán a szofisztika mérte a görög filozófiai szótárra, miután a szofistáknál elhomályosodott a nyelv. Elveszítette áttetszőségét, mélységet: megzavarodott. A megzavarodás mögött morális, társadalmi meghasonlás húzódott Hamvas szerint. Mindez megjelent nyelvi síkon: a képnyelv és a fogalmi nyelv közötti különbségben. Míg az első heroikus, utóbbi demokratikus, azaz a hősiessel szemben közönséges, mi több, reménytelenül lapos. A gondolat az íróra vall. Minden negatív változás mögött morális válságot feltételez, az Aranykor óta megállíthatatlan romlást, zűrzavart. Történeti tudata apokaliptikus, míg szakrális elképzelései az aranykor fényében ragyognak. Nyelvi ideálja a szutra stílus, a szakrális kinyilatkoztatás, másként az evidencia szintjén történő megszólalás. (A Patmosz esszéiben, az Életmű című írásban találunk efféle, szutra stílusban született mondatokat.)

Hamvast mindig favoritjuknak tekintik azok, akik a szubjektivitást világiélekként, a misztikumot tényként fogják föl, az ezotériát pedig realitásként a tényleges valóság elé, vagy éppen fölé helyezik. Hamvas alapszavai, filozófiai gondolatai érvényesek saját világán belül, amivel azt akarom újfent mondani, hogy sokkal inkább irodalmár, mintsem filozófus. (Hamvas állandóan elébe megy a nyugati filozófia szokásos, ontológiai, logikai érveinek,

107