Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Darabos Pál: Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza
összesen 260 oldalon kiadvány proskibálásra került, zárt anyagba sorolták, többet állami rendelkezés alapján minden könyvtárból, a magánkönyvtárakból kiselejteztek. Emlékszem, hogy 1945-ben és 1946-ban a hatósági felszólításra minden magánkönyvgyűjtemény tulajdonosa (már néhány tucat birtoklása esetén is!) könyvjegyzéket kényszerült készíteni a hatóságok részére, akik ezek egy részét ott a mi gimnáziumunknak osztották ki „feldolgozásra”, vagyis az indexre tett könyvek kijelölésére, amit mi diákok végeztünk. Érdekes, hogy ebben az indexben számos kitűnő és jól ismert név mellett szerepelt Féja Gézának a Magyar irodalomszemlélet c. kis terjedelmű munkája, sőt Hamvas édesapjának, Hamvas Józsefnek Budapest megújhodása 1924-1933 c. saját maga kiadta tanulmánya is (1942). A megtizedelt könyvállományok képezte, mesterségesen létrehozott akadályokat ebben az időben csak könyvtáros kerülhette ki többé-kevésbé, miként én magam is, aki éppen ezek felderítésére szántam időmet. Bemutatásomkor Hamvas megjegyezte, hogy magas sziklaszirten élő kőszáli sasként érik Sarlóska Ernő szavai, tudniillik az addig nem pusztulhat el, amíg valahol a világban emlékezik reá valaki. Személye már első találkozásunkkor megnyerő volt számomra. Külsőleg semmi sem árulkodott foglalkozásáról, társadalmi helyzetéről, még életkoráról sem; markáns, de nem megkeményedett vonásokkal rendelkező arcából belső nyugalom sugárzott, ami harmóniát teremtett egész fizikai megjelenésének: hozzám hasonló, 170-174 centiméteres magasság, elemeiben arányos termet, melyben az elemek egyike sem tolakodott előre a többiek rovására, még erősen kopaszodó koponyája sem. Mindez a harmónia akkor érvényesült igazán, amikor megszólalt, mert ilyenkor minden elem megszűnt külön létezni, és személyisége mint egység volt jelen a vele beszélgető társaságában. Nyugodtan, sietség nélkül, normális társalgási hangon beszélt, kissé rekedtesen, mert erős dohányos volt, mint később megtudtam, már az első világháborúban töltött évei óta, ahová frissen érettségizett diákként került. Érvelését nem hangerővel támogatta, hanem belső meggyőződés vezette logikus okfejtéssel világította meg. E tekintetben kissé különbözött a társalgó Féja Gézától, aki a harmincas évek társadalmi és irodalmi küzdelmei nyomán szinte verhetetlen, ironikusan debattáns karakterré fejlődött, aki még a legnehezebb helyzetekben, mint 1937-ben a Viharsarok- pörben is állta a sarat mind a bírákkal, mind az ügyésszel szemben. Ennek a hangnemnek a reminiszcenciáit Féja később is megőrizte, amint időközben ezt felfedeztem, azért, hogy belső, alapvetően érzékeny lírai alkatát ezzel is védje a külvilág őt gyakran sértő szándékaitól. Lírai alkatának ékes bizonyítéka, hogy pályáját 1919-ben lírával kezdte a Nyugatban, majd élete utolsó évtizedében ismét visszatért ehhez a műfajhoz is, ahogy ezt a Kráterarc c. verseskötete (1975) is bizonyítja. Kettejük habitusbeli különbsége azonban egyáltalán nem zárta ki barátságukat, amiről én csak Hamvas Bélával történt személyes megismerkedésem után szereztem tudomást. Ezt a barátságot, amit az egyetemi évek után megújíthatott a Válasz folyóirat első, 1934-es évfolyamában történt mindkettejük szereplése, Féja Géza ismételt Budapestre kerülése után megint megerősítették, többször találkoztak. Féja többször meglátogatta Hamvast és 95
