Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Darabos Pál: Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza

mert a háború frontjairól hazatérve összeverődtek, és megpróbáltak építeni, alapítani, ha mást nem, akkor úgy, mint az akkori pozsonyi fiatalok, köztük Hamvas is, irodalmi folyóiratot, a Tavaszt indították útjára - de semmi sem sikerült nekik. 1952-ben, Karácsony Sándor halála alkalmából írt tanulmányában pedig már az ifjúság félrevezetésében marasztalta el Szabót, mert a kollektív ember képét öltötte magára, noha romantikus individualista volt, és ezért az ifjúság kiábrándult belőle; pedig akkor, mondta Hamvas, csak egy igaz szót kellett volna szólnia, és követték volna őt a fiatalok. Ez az igaz szó azonban nem hangzott el, és az ifjúság ottmaradt mindenkitől elárultan és kiábrándultán, és ez az érzés magyarázza meg Hamvas Bélának a húszas évek elején a Budapesti Hírlap munkatársaként szatirikus karcolatok formájában kifejezett elkeseredettségét az akkori közállapotok és a szellem tragikus helyzete miatt. Sőt, még ezen is túlmenve, az akkori Szabó Dezső egyedi jelenségében felfedezi a huszadik század rákfenéjének, a diktatúráknak és diktátoroknak a csíráját is, szó szerint máig ható érvénnyel a következőket mondva erről a Patmosz című esszégyűjteménye második kötetében: „Azzal, hogy a személy magát kollektív jelenséggé avatta, feltétlen engedelmességet követelt, feltétlen tekintélyt és hódolatot, és azt, hogy akaratának mindenki azonnal és ellenvetés nélkül alávesse. Az ember magát szakrális szubjektumnak nevezte ki. Mindaz, amit mondott és tett, eleve és feltétel nélkül szentesítve volt. Szabó Dezső akkor a nemzeti sámán szerepét vette fel, s azóta is akadt ilyen személy, mindenesetre halkabb hanggal, de még prepotensebb igényekkel. A primitív közösségnek nem értelmes vezetőkre, hanem varázslókra van szüksége. Mint már többen megállapították, azért, mert nem világos, hanem elhomályosult erők uralma alatt áll. Avarázsió magát nem egyéni, hanem kollektív kategóriával méri és méreti, és sohasem tekinthető normális embernek, hanem kollektív archetípusnak, aki az egész nép nevében gondolkodik és cselekszik, a nép erőit és képességeit akkumulálja, s a népet egyetlen személyben jelenti.”

Féja Géza ellenben ekkor, a húszas évek elején, közvetlenül Szabó tanítványává szegődött, és Szabó folyóiratainak, az Aurórának és az Elet és Irodalomnak is munkatársa volt, verseket és tanulmányokat közölt sűrű egymásutánban, már akkor is a népi gondolat és irodalmi szolgálat jegyében (bár közben, 1922-1924 között a Nyugatban is megjelentek versei). De valamivel később ő is eltávolodott Szabótól, és Hamvaséhoz hasonló gondolatokat fogalmazott meg róla az idők során. Hamvas Bélát ezután másfelé vezették hajlamai és megélhetési kényszere, mert édesapja a frissen összezsugorított trianoni Magyarország nyomorúságos viszonyai közepette nem kapott tanári állást, és Hamvas Bélának is megélhetés után kellett néznie az egyetemi évek vége felé. így került a Budapesti Hírlap c. napilaphoz 1923-ban, amelyet egykor, 1881-ben Rákosi Jenővel közösen az a Csukássy (Hecht) József alapított, aki Hamvas Béla édesapjának anyai nagybátyja volt; egyébként Hamvas Józsefnek is jelentek meg e napilapban írásai, sőt fiának egyik korai novellája alá, megszokásból az ő nevét írták tévedésből. 1923-ban és 1924-ben jelentek meg itt Hamvas Bélának írásai, majd 1925-ben ahhoz a Szózat c. napilaphoz került, amelynek a békés megyei Szarvason született, de fiatal éveiben Békéscsabán élt Zsilinszky Endre volt a főszerkesztője, aki éppen ebben az

85