Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szabados Györggyel Molnár Csaba beszélget: Ráérő idő
SZABADOS GYÖRGGYEL MOLNÁR CSABA BESZÉLGET Pl S S SS * \ SS Raero idő Mi jut eszébe, ha azt mondom: ráérő idő? Nekem a teremtés jut az eszembe. A világ egész léte, az a ráérő idő. Nem szabad rohanni, loholni, akarni, hajtani, mert abban már az ember önzése jelenik meg, ahogy kisajátító módon a világ fölé akar emelkedni. A nagy kultúrák, hogy Hamvast idézzem: csak lenni akartak. Lenni. Nem kell akarni a változásokat, a világ magától változik. Most, hogy szemtanúi lehetünk az európai kultúra különutassága befejeződésének, hihetetlenül fontos ráébrednünk a hamvasi gondolat igazságára. A kisajátító attitűd vezetett a nietzschei „kinyilatkoztatáshoz” is: „Isten meghalt”, Szegény filozófus ezt tán túl komolyan is vette, holott csak ebben a kultúrában halt meg isten. A világ van, de csak akkor lesz az életformájában, gondolkodásmódjában és az ebből fakadó kultúrákban újra magasztosság és nyugalom, ha végre rádöbben az ember, hogy nem lehet dekapitálni az emberben lévő belső, természetes, szakrális hierarchiát és rendet. Mi ugyanúgy részei vagyunk az egésznek, mint levél a fának. A levélben, a gyökérben, a törzsben is megvan az alaptörvény, csakhogy a levél nem akar a fa helyébe lépni. Milyen érdekes, hogy pont az elmúlt évben nyilatkoztatta ki a mai tudomány, hogy minden egyes sejtben benne van minden információ, ami egy adott emberi egyed szerves előfeltétele. Szinkron működik minden, miközben egymás között feladat-megosztásban léteznek, és mindennek a tetején ott van a szürkeállomány. Ez utóbbiról nem egyszer hallottam az elmegyógyászati panaszkodást: átkozott lebeny! Mert minden bajnak ez az oka - mondja ezt épp az az orvos, aki ezzel foglalkozik. Látja, hogy a tükör milyen, hogy milyen homályos ez a tükör. Ezért bennem a ráérő idő Istenhez, a Teremtőhöz kötődik. Belőle bomlik ki a téridőben a minőségek minősége, az omnipotens esély. Megjelenik, és végigjátssza ezt az omnipotenciát, ami megteremti az időt. Mert idő egyébként nincs. Idő csak itt van, ezen a világon. Titkos kettősség. Ezért bennünk is két idődimenzió van. Sajnos nagyon régóta már csak az egyikkel foglalkozunk. Csak amikor önfeledtek, boldogok vagy révültek tudunk lenni, akkor találkozunk azzal a bizonyos másikkal. Ezt nevezi a keleti bölcselet meditativ állapotnak, amit módszeresen ápol és gyakorol. Pedig ez velünk van minden pillanatunkban, bennünk van, de nem figyelünk rá. Ez egy dimenzió bennünk, tán több is annál. Ez maga a felfoghatatlan „időtlen”. Van tehát az idő, amelyben élünk, s ami nem más, mint reflexiók sorozata. 52
