Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szabados Györggyel Molnár Csaba beszélget: Ráérő idő

Olyan, mint a magas magánhangzók a magyar nyelvben Sir John Bowring szerint. A magyarok költészete című könyvében - melyet a 1830-ban adott ki - azt állítja, hogy nyelvünkben a mély magánhangzók egy tágas és szinte idó'tlen világot hordoznak, míg a magas magánhangzók kinetikusak, gyorsak és mozgatók. A mélyek a férfi, a magasak a nó'i dimenzióhoz tartoznak. Tudjuk, hogy a nó'i nem - azáltal, hogy az életet fenntartja - a létet szolgálja, és így inkább jelen idejű. Ezért szenvednek szegények annyit, amikor látják magukat megöregedni. A jelenhez kötődnek.

Ezt a kettős idődimenziót éljük mindnyájan. A mai civilizáció, hogy úgy mondjam, a „bowringi magas hangok” dimenziójába szorult bele, és ennek az egyoldalúságnak, gyorsaságnak a következtében éli fel önmagát. A buddhizmus azt mondja, hogy mindenkinek már a születése pillanatában meg van határozva, hogy hányat fog verni a szíve. Gyors szívveréssel rövidebb az élet. A jóga és más meditativ életmódok mind azt szolgálják, hogy az időtlenség jelenlétét felismerjük. Ha megtapasztaljuk és ápoljuk, másképpen fogunk élni, máshonnan nézünk és látunk: más lesz a szemléletünk, és más lesz az energiaállapotunk. A tér és az idő viszont nem választhatók el egymástól, mivel az események teremtik a teret. Lehet, ezzel a kijelentéssel a természettudomány és egyes filozófiák nem értenek egyet, de most maradjunk annyiban, hogy az események teremtik az időt és a teret. Elég nehéz felfogni, de ha nincsenek események, nincs idő sem, és ha nincs idő, megszűnik a tér. Csak a relativitásban van tér és idő. Azon túl csak abszolút, időtlen és nem anyagi „dolgok” vannak. Es mérhetetlen energia.

Amikor belenézek a tükörbe, vagy amikor visszajelzéseket kapok, hogy telnek az évtizedek - van, aki azt mondja, nem változtam semmit az eltelt húsz évben, amióta nem látott, a másik meg pont az ellenkezőjét -, elgondolkodom. Jómagam azt érzem, hogy gyermek vagyok. Egy gyermek, aki nemrégen még a Zsigmond utca húszas számú lépcsőházában játszott, föl-alá rohangálva az ötemeletnyi lépcsőkön. És aki egyszerre csak azt veszi észre, hogy hová lett az Apró Pista és a Lénárd Jutka. Egyikük Chilében van, a másik remélem, még él. Te jó isten, pedig az előbb még itt voltak. Nos ez az a dimenzió, amiről beszélek. Ezért figyelmeztet a bölcselet arra, hogy minden nap jusson eszünkbe: meg fogunk halni.

Az öröklét. Az időtlenség. Én ezt így látom és így élem meg. Az időtlenség a Teremtőhöz való kapcsolat. Az ima ebbe az idődimenzióba emel, miközben elhagyunk mindent, amit aznap éltünk. Az ima által közvetlen kapcsolatba kerülünk a Teremtővel, illetve a Teremtő „környezetével”. Ebben van fantázia is, ez nyilvánvaló. De ennek ez az élhető és különös benső hangulat a lényege. Nem árt ezt manapság hangoztatni, megidézni, mert rávezet arra, hogy az imádság nemcsak elragadtatás, hanem módszer is. És viszont. Ezért is hoztam fel a tér és idő szoros kapcsolatát. Amióta ezt tudom (és nemcsak szokásszerűen gyakorlom), érzem, hogy ilyenkor egy másik térben is élek. S ezek a „terek” eligazítanak. Rájöttem például, hogy csak akkor tudom igazán tisztán megpillantani, mi történik ma ezen a Földön, amikor magamat kint

53