Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Buji Ferenc: A görögségtől a kereszténységig
kiselejtezendő torzulás. Egy olyan kereszténység, amelyből hiányoznak a történelmi kereszténység értékei, alig lehet több egy absztrakt eszménél - márpedig Hamvas kereszténysége közel áll ahhoz, hogy ilyen absztrakt kereszténység legyen. A kereszténység tulajdonképpeni tartalma a történelemben bomlott ki, az egyházatyák és szentek és misztikusok által, a keresztény művészet, a keresztény társadalmi és gazdasági rend által - egyáltalán az egész keresztény kultúra által. Ugyanakkor - meglehetősen paradox módon - Hamvas Béla mintha csupán azt látta volna meg az evangéliumi kereszténységben, ami abból a történelmi kereszténység szemüvegén keresztül látszik. Mik ezek? Szeretet - kegyelem - megváltás. Vajon nem ezeket emelné-e ki mindenki a kereszténységből? Túl azon, hogy ez a kereszténységnek egyáltalán nem egy ezoterikus, hanem egy meglehetősen szentimentális és nagyon is populáris, erősen protestáns ízű olvasata felé mutat, az evangéliumban - a szorosan vett evangéliumban, vagyis az Újszövetségi Szentírás első négy könyvében - ezek olyannyira nem kapnak hangsúlyt, hogy példának okáért a „kegyelem” szó Krisztus ajkán egyszer sem fordul elő (Pál több mint százszor használja, tehát jellegzetes páli kifejezésnek tekinthető), és a „megváltás” sem tartozik a jellegzetes evangéliumi terminusok közé (Krisztus ajkán mindössze kétszer szerepel). Az evangélium tartalma egészen más, semhogy olyan populáris - gyakran egészen profán - keresztény eszmékre lenne redukálható, mint amilyen a szeretet vagy a kegyelem. Ezek a fogalmak, amelyekben Hamvas az evangéliumi kereszténység specifikumait véli felfedezni, sokkal inkább a történeti kereszténységhez tartoznak, de legalábbis egyáltalán nem korlátozhatók az evangéliumra. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ilyen jellegzetesen exoterikus fogalmak sehogy sem férnek össze azzal az evangéliumi kereszténységgel, amely a hamvasi értelmezés szerint kizárólagosan ezotériából avagy beavatásból állna. Ha a végső választ keressük arra a sajátos viszonyra, amely Hamvas Béla számára az egyetemes tradíció és a kereszténység között volt, akkor észre kell vennünk, hogy Hamvas tradicionális doktrínájából, scientia sacrájából hiányzott a vallás. Mivel a scientia sacra eleve nem is vallás, hanem hagyomány, ezért kielégületlenül hagyta Hamvas vallási éhségét, annak a lelki-érzelmi szférának az éhségét, amely nem képes jóllakni mégoly magasrendű tanításokkal sem, hanem csak piétással. Hamvas a tradícióban mint tanításban megtalálta Isten, önmaga és a világ értelmezésének sziklaszilárd fundamentumát, s legfőképpen megtalálta benne a status absolutus doktrínáját. De - s ez itt a lényeg - nem találta meg benne a vallást (mert hiszen az nem is vallási szintű), s még kevésbé volt képes megtalálni benne azt, ami a tradíció lényegét alkotja, s ami több a vallásnál: a „beavatást”, a spirituális realizációt.23 Ha ugyanis ez utóbbit megtalálta volna benne, nem lett volna szüksége semmiféle vallásos piétásra, sem a kereszténységben, sem azon kívül. De mivel a tradícióban lényének csupán értelmi oldala nyert kielégülést (innen van az, hogy a tradíció mindenekelőtt az értelmet képviselte számára), szüksége volt valamire, ami kielégíti vallási szomjúságát is, s ezt csak a kereszténységben találta meg. A kereszténységben tehát megtalálta a vallást, amit hiába keresett a tradícióban, viszont nem találta, talán nem is kereste benne a doktrínát. Hamvas számára a kereszténység 39
