Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Dúl Antallal Ambrus Lajos beszélget: Lépj be a pillanatba
a DÚL ANTALLAL AMBRUS LAJOS BESZÉLGET Lépj be a pillanatba- Utam Hamvashoz, lehetne ennek a beszélgetésnek a címe, mert Dúl Antal nemcsak tanítványa volt Hamvas Bélának, hanem, hosszú évtizedek óta Hamvas életművének gondozója és kiadója is. Ennek a kapcsolatnak vannak közismeit és kevésbé köztudott elemei — s most egy közel negyven éves „ együttélés ” után lassan a vége felé közeledik a Hamvas-összkiadás, noha azért még néhány izgalmas és nem ismert kötet marad a következő évekre is.- Először a háttérről, emlékezetünk időtávlatairól beszélnék szívesebben, mert 40 év nem olyan időmennyiség, ami ebből a szempontból meghatározó lenne, de még 150, sőt kétezer sem. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy az elmúlt 5 ezer évben az ember nem sokat lépett előre. A felszín ugyan látványosan átalakult a technikában, civilizációs életben, de az ember valójában nem lett éberebb. Nem lettünk tudatosabbak, nem lettünk bölcsebbek, nem lettünk tisztábbak, tehát mindabban, ami az emberségnek, ahogy Hamvas mondja, az alapállásnak a kritériuma, ott nincs fejlődés. Nos, amikor Hamvast megismertem, de sokszor elmondtam én ezt már, szóval akkor hasonlóképpen átéltem azt a „pác”-helyzetet, amelyről a Karnevál szól; azt a krízisállapotot, amikor az ember intellektuális vákuumba kerül - szellemi zsákutcába. Az élővilágban az ember az egyetlen lény, aki a „miért” kérdését fel tudja tenni, de ez kötelezi is őt arra, hogy ne csak feltegye, hanem válaszoljon is rá. A hatvanas évek végén az általam választott út eléggé deviánsnak számított, „civil” teológushallgató voltam. A Kádár-rendszerben ez tökéletesen perspektívátlan vállalkozást jelentett. Apám sokszor szóvá is tette, hogy miért nem elektromérnöknek, miért nem jogásznak megyek, miből akarok megélni, családot alapítani. Megélhetés? Azt választottam, ami érdekelt. A teológia első két éve nagyon izgalmas alámerülést jelentett az emberi múltba, nagyon alapos, hagyományos fdozófiaképzést adott, holt nyelveket tanított, hébert, ógörögöt, latint, szírt, arámit - nagyon sok archaikus látásmódba belekóstoltatott, de amikor a harmadik évben elkezdtünk a katolikus dogmatikát tanulni, akkor számomra szinte fölrobbant a teológiai építmény. Kijózanító volt látni, hogy felépült egy óriási bölcseleti rendszer, abszolút logikus, kidolgozott, tételes módszerességgel - de bázisában mégis abszurd. Mert a közepén, ahogy Kierkegaard mondja, egyáltalán nem a józan belátás, hanem a kivérzett, megfeszített Krisztus áll. Kierkegaard száz évvel Hamvas előtt, ezért mondta: kereszténység nincs. És persze, a nyugati világban létrejött az úgynevezett kultúrkereszténység, erkölcstannal, jogrendszerrel, intézményekkel, minden korosztály és népréteg számára kidolgozott életgyakorlattal. Jómód, pompa, gőg, ünnepi ceremóniák, kiskatekizmus, elsőál- dozós gyerekzsúrok, bálok, körmenet, politikai torzsalkodás, Max Weber-i fösvény indusztrializmus, kizsákmányolás és hipokrízis. Van ennek még valami köze Jézushoz? Alihoz a Jézushoz, aki minden prófétánál radikálisabb vagy12
