Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Várnok rendező

nem jelenthet kihívást.” „Tudja mit mondok: ha magának annyira fontos a távíró, hogy a saját idejét erre pazarolja, akkor induljon el a pálya mentén, és keresse meg a hibát. Álljon ki a távíró fontossága mellett, és szánja rá az elkövetkező néhány napot, hetet vagy évet - hiszen ki tudhatja előre, hogy mennyi ideig tart a hiba felderítése, sőt, kijavítása -, és induljon el a hidegben - pedig igazán nem valami kellemes a hideg esőben a töltésen gyalogolni -, tűrje el az időjárás viszontagságait, nyugodjon bele, hogy a macskák és házi ebek tányérjából vagy éppen ház körüli hulladékból szerzi táplálékát, ha éppen meg nem szánja valaki, és nem dob valami kis maradékot; szokja meg az éhséget; szokjon hozzá, hogy az emberhez méltó élet, a vetett ágy, tiszta ruha és esti tisztálkodás luxus, amely csak a kiváltságosoknak adatik meg... Szánja rá az életét, hogy a távírót megjavítsa! Nos? Ha így végiggondolja mindezt, van még kedve a távíróval foglalkozni?”

Válaszolni akart, de a pályatesten újabb V63-as dübörgött végig, lezárt és lepecsételt vagonokkal - Fázó jól látta a vagonzáró vasreteszeken a fémszálas plombát -, és az a rossz érzése támadt, hogy ez ugyanaz a V63-as, amely hosszú percekkel korábban már elhaladt előtte, de a pályaszámot ez alkalommal nem látta. „Lehet, hogy ugyanaz a szerelvény jár föl-le? De legalább néhány vagont rácsatoltak.” A vasutas előrehajolt, és olyan módon nyújtotta előre a nyakát, mint valami apró testű rágcsáló, amikor megriad valamitől és most természetellenes pózba dermedten fülel, de még nem neszelte meg, honnan figyelik, és ily módon az, aki megfigyeli, szemmel tarthatja groteszkké váló erőlködését. Percekkel később mozdult meg, kifújta a levegőt - az is elképzelhető, hogy addig még a lélegzetét is visszatartotta -, nagyot fújt és megkérdezte: „Hallotta, hogyan nyöszörögtek?”

„Nem. Nem hallottam. Nem hallottam semmit. Ámbár... talán a sínhang...” Most már biztos volt benne, hogy a vasutas őrült. Hiszen mereven és kifejezéstelenül nézett maga elé, nem lehetett tudni, meghallotta-e egyáltalán Fázót. „Hogy nem jöttem rá korábban.” De talán mégis meghallotta, ugyanis vállat vont, és a talpak élére nehezedő, kacsázó léptekkel az állomásépület felé indult el. „Várjon! Menetrend szerint mikor megy a következő szerelvény Gyarmat felé?” A férfi olyan hirtelen torpant meg, mintha a lábát szögbelövő pisztollyal a töredezett betonhoz rögzítették volna. „Talán valami rosszat mondtam?” „Mit akar tulajdonképpen Vámokon? Kérdezősködik, sőt: fagga- tódzik, beleköt mindenbe! Még a végén azt kell gondolnom, hogy maga az az ellenőr, akit az Igazgatóság részéről küldtek; de én mégsem gondolom ezt, mivel pontosan tudom, hogy az az ember a közigazgatási határt sohasem lépte át. Utoljára Érd Parkvárosnál látták, de ez is már évekkel ezelőtt volt. És ha mégis közeledne, mi lett volna már azóta az Igazgatóság utasítását tartalmazó Pályaparanccsal? Ennyi idő alatt a papír akkor is szétfoszlik, ha netán nejlon fóliával védené; az írás pedig, amellyel a nyomtatott bárcát egészítették ki, egészen bizonyosan elmázolódik. De tegyük fel, hogy a vasút mellett lebzselő léhűtőkön, akik csak a küldöncre várnak, mert táskájában váltás pénzeket és vasúti csekkeket remélnek találni, keresztülverekedi is magát, és a pálya mellett

103