Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Várnok rendező

falkában kóborló ebeket elriasztja, mit ér azzal, ha a paranccsal megérkezik? Mit gondol: én talán átvenném tőle, ennyi idő után?” „Nem hiszem, hogy átvenné.” „Na látja. Hát akkor mit akar ezekkel a szokványos kérdésekkel?”

Mintha mégis megszánta volna Fázót. Biccentett a fejével — vagy talán intett a fejével, felismerhetetlen kis mozdulat volt és betegkacsa lépteivel óvakodva húzódott a forgalmi épület felé, megtorpant, újból nekiiramodott, és Fázó már a jelenség iránt való érdeklődés miatt sem tehetett mást: követte. „Mégiscsak ad egy menetrendet.” „Mégiscsak adok magának egy menetrendet. De csak azért, nehogy azt higgye, hogy valamit elmulasztott. Mert egyesek sokszor azért lebzselnek hosszú hónapokig az állomás körül, hogy a menetrendet a saját szemükkel láthassák.” Térdével lökte be a forgalmi épület ajtaját - Fázót tényleg kacsaól ajtajára emlékeztette ez az ajtó. A résen át a forgalmi irodába látott, de a félhomály miatt csak annyit észlelt, hogy a helyiség közepén álló íróasztal egyik lábát téglával helyettesítették, és a közepére bádog öntözőkannát helyeztek. A dohos paksamétát a férfi az íróasztal fiókjából húzta elő. „Látja? Ez az.” „De hiszen ez üres.” Fázó átpergette a megsárgult és elázott, fölpöndörödött, ragacsos papírköteget. „Üres, és a címfelirat sem stimmel.” „Ne tévessze meg, hogy a fedőlapon Kerti gépek háztájii alkalmazásban feliratot lát, mert a menetrend eredeti címoldalát - ne részletezzük, miért - kénytelen voltam ezzel helyettesíteni. Ne maradjon a felszínen: ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Ügy tudom, magát a hét huszonnégyes gyarmati személy érdekli.” „De... ez üres! Teljességében üres!!!” „Hogy írjon bele, arra nem gondolt? Látja, micsoda ember maga! Én legszívesebben minden fehér papírlapot teleírnék, és ennek a vágynak alig tudok ellenállni, ha menetrendről van szó. De én ezt nem tehetem meg, én alkalmazott vagyok. Maga viszont tudja, hogy hat huszonnégykor indulni fog Gyarmat felé egy szerelvény, és mégis vonakodik bejegyezni ezt a tényt.” ,}Honnan tudnám? Hiszen épp ezért akartam a menetrendbe tekinteni!” „Én nem dönthetek maga helyett. Ha tudja, hogy ez az igazság, akkor tanúskodjon az igazságról. Vagy talán attól fél, hogy megkövezik vagy bolondnak nézik? Azt mondom, ez még nem is elegendő büntetés annak, aki az igazságot hirdeti... Látja: már ezen az oldalon is van bejegyzés. Van, aki tudja, hogy mi a kötelessége.” „Ugyan mi történik, ha beírok?” „Pecsétje van. Ne is tagadja: az imént már megtalálta a pecsétet... Hát beírja az időpontot és lepecsételi. Ezzel megtett mindent, amit számon kérhetnének.” „Számon kérni? Mért, volt amit számon kértek?” „Eddig még mindent számon kértek. Vagy így, vagy úgy. Maga is tudja, hogy ezek bolondok.” „De hát mit kérnek számon a bolondok?” „Ne kötekedjen. Lehetőséget kapott, hogy írjon. Minden száz évben egynek adatik meg. Hát lépjen oda a kandelláber alá, és írjon, az istenfáját! Vagy rám nem gondol? Hogy kitartottam, ilyen sokáig?”

104