Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Várnok rendező

mondtam, ellentétben áll előző kijelentésemmel... Vámok ugyanis Somkuti Béla főpályaőrtől fő-rendező fő-pályaudvari rangot nyert, és ezt a kitüntetést ma is elismeri a Főpályahatóság.” „Hogyan? Annyi szerelvény járt erre?” A férfi hunyorított a szemével: ha ő mesélni tudna. Fázó képzeletében fogadótermek és utasellátók sorakoztak fel, első osztályú áruval: a kék kötőbe öltözött kisasszonyok lazacos szendvicset és hideg limonádét kínáltak az átszálló utasoknak. De hol van már Vámok aranykora! Leáldozott azon a napon, amikor Kövecses Pál - akit később kitüntettek, majd kitüntetését hatályon kívül helyezték - leállította az atomturbinás gyorsmozdonyok fejlesztését, és központi nyomásra fölszámoltatta a Dunalappantyún található kísérleti üzemet. Az addig vad indák módjára percről percre növekedő és terjeszkedő acél nyomvonalak, ezek a vadul és erőszakosan nyújtózkodó ipari óriáskígyók, melyek mindennél jobban vágynak a tengeri levegőre, egyszeriben megtorpantak, sorvadásnak indultak, és korábban telt, feszes bőrük száraz és aszott lett.

Fázó összerezzent, mint ha nehéz, hipnotikus álomból riadt volna. A vasutas mereven, kifejezéstelenül nézett, mintha ő is az álom foglya volna; de arckifejezése, a szem alól lefutó barázdák, a közönyös tekintet, a borostás arc grimaszai nem árulták el, hogy jó vagy rettentő álomról van-e szó. „Lepecsételt vagonok haladnak át Vámokon” - közölte. - „Lepecsételt vagonok, a mélyükről szörnyű, állati hangok, nyüszítés és vartyogás hallatszik. De már olyan is volt, hogy embereket vittek.” Nem tudta, higgyen-e ennek a látomásnak, hiszen a vagonokba zsúfolt állatok és emberek képe elviselhetetlennek és elképzelhetetlennek tetszett, sőt, az is felmerült benne, hihet-e egyáltalán az érzékeinek: hiszen az is lehet, hogy álmodja csak a férfit, ebben a szörnyűséges és csúfságos vasutasegyenruhában; de azt sem tudta, hogy ellenőrizhetné látomása „igazságát”. Ha a férfi megszólal, megállapíthatja, hogy érti-e a szavait; de még ha értené is őket, akkor is meglehet, hogy az a nyelv, amelyen megszólal, álombéli nyelv, és így magának az álomnak a része. Fázó hirtelen nem tudott elképzelni sem olyan egyértelmű viszonypontot, amilyen például sík mezőn egy távoli templomtorony, gémeskút vagy messzi hegyorom lehet, amelyhez képest helyzetét meghatározhatná. „Úgy tudom, hét huszonnégykor mégis jön majd erre egy szerelvény.” „A Gyarmat felé tartó személyvonatra gondol?” „Úgy van! Igen! Arra a személyvonatra gondolok!” „Valóban akad néhány fanatikus, aki hisz a hét huszonnégyesben, de ezeknek is - ha elképzeléseiket a legcsekélyebb mértékben egyeztetni akarják a tényekkel - el kell ismerniük, hogy a hét huszonnégyes évek óta nem haladt át Vámokon, és semmiféle terv, hír vagy utasítás nem jutott el hozzánk arról, hogy indítását bárhol, bárki elhatározta volna. Nem mintha olyan gyakran jutna el hozzánk bármilyen híradás.” „És a távíró?” A férfi úgy nézett Fázóra, mint egy csecsemőre. „Csak nem azt akarja mondani, hogy a távíró sem működik?” „Mért pont az működne? Tud nekem egyetlen, reálisnak tetsző érvet mondani erre vonatkozólag?” „Talán elromlott? Hát nem javítják meg?” „Ki javítaná meg? Több mint négy éve romlott el, de lehet, hogy már öt éve is megvan; és eddig senki sem érzett indíttatást, hogy a távírót megjavítsa. Maga talán töltené ezzel az idejét?” „Egy technikailag felkészült szerelőcsapatnak ez

102