Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Várnok rendező

km/h sebességre készült, igaz, Ganz Mávag UFC forgóvázzal, de a vasúttársaság a fejlesztés eredményeit semmilyen módon nem aknázhatta ki, hiszen a pályaszakasz el sem bírta volna ezt a sebességet; és egy állomáson átrobogó szerelvénynél amúgy is indokolatlan ez a sebesség. A csönd lebenyei, ezek a vízzel átitatott hullámpapírlemezek szétröppentek és csak lassan, jóval a szerelvény elhaladása után ülepedtek le a vasútpálya két oldalán; az egyre növekvő' sötétet még áthatolhatatlanabbá tették. Mintha a szürkület nemcsak a tekintet elé bocsátott volna seszínű vattafalat, hanem a hangok elé is. Pedig a nedves levegó'ben elvileg jobban terjed a hang - vélte volna, ha felidézi a középiskolai fizikát -, a köd mégis a távolodó szerelvény hangját nyelte el eló'ször, a V63-as némán tűnt el a szürkülettó'l szálkás látóhatáron.

A járatnak, amelyre várt, régen meg kellett volna érkeznie. Jól emlékezett? Létezik egyáltalán az a járat? A működésképtelen kandeláber alatt topogott, óra híján következtetni próbált arra, mennyi ideje állhat ott, értelmezni a sötétet, mely az év e szakaszában már viszonylag korán a munkanapra ereszkedik. De ezt csak nem bökte keresztül a várt szerelvény reflektora, és Fázó egyre kutyábbul érezte magát, már-már ugatni kezdett. „Még egy percet várok, aztán bezörgetek a forgalmi irodára.” Kellett volna legyen kifüggesztett menetrend; hiszen köztudott, hogy a vasúttársaságok sokat adnak a korrekt utastájékoztatásra; Vámok állomáson mégsem látott tájékoztató feliratokat. Vagy hiába vennék fel a harcot a falfeliratokkal? Ez is elképzelhető, hiszen - amikor legyőzve undorát, a váróterembe lépett - pontosan megfigyelhette, hogy a pikkelyenként málló vakolatot elborították a ceruzával, tollal és festékszóróval felírt, többnyire szexuális tartalmú, ritkábban rasszista vagy viccesnek szánt feliratok. A jegypénztár ablakára (melyre sűrű vasrácsot és fémhálót szereltek, és belülről sötétbarna függönyanyaggal torlaszolták el) lila filctollal hatalmas férfi falioszt festettek.

„Látja, mennyire összement?” A lebernyeges alak, aki megszólította, mintha nem viselt volna arcot. A felületet, ahol az arcnak kellett volna lenni, sűrű, maszkszerű borosta fedte el. A sötétkék mellény alól - melyet valószínűleg vasutaskabátból készített úgy, hogy a kabát elrongyolódott ujjait levágta, és a kirojtosodott vágásnyomot nem is igen tüntette el - vastag és kopott, alighanem molyrágta gyapjúpulóver bukkant elő, a sötétkék nadrág kitérdesedett felülete tükörsíkos volt a zsírtól. A férfi a nedves és hideg időjárás ellenére szandált viselt, és a fején nem volt vasutassapka. „Látja, mennyire összement? Sóskúti kőből épült, még annak idején - abból építették az Országházat is! -, és azt mondják, hogy a sóskúti kő összehúzódik a nedvességtől.” „Mi ment össze? Az állomásépület?” „Igen. Amióta a személyforgalom gyakorlatilag megszűnt Vámok állomáson, egyre szűkösebben vagyunk.” „Itt dolgozik?” „Kicsoda?” „Hát maga.” „Persze hogy itt dolgozom! Ahogy mondja - én itt dolgozom, és csak én dolgozom itt; én, csakis én; jó ideje senki más nem dolgozik rajtam kívül ezen a telephelyen. Pedig nehogy azt higgye, hogy a lábamat lóbálom... Ellenkezőleg! Még legalább egy pár, vagy rosszabb esetben két dolgos kéz számára volna munka Vámokon. Ne higgye, hogy ez, amit most

101