Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Végh Attila: Hamvas vagy Heidegger
szetes módon kiegészült a láthatatlannal. Ez tette az életet létté; ez tette egésszé, teljessé, egységgé. Ez az aranykor jellege: a lét.”s Hamvas itt egy mitikus szöveggel világítja meg, mit nevezünk létnek. Ez a szöveg lét és élet differenciájának ontológiai átvilágítását előbb az isteni erőket idéző misztikus képpel, azután egy, a látható és a láthatatlan világ mereven elválasztott, árnya- latlan esztétikai képével kísérli meg. Nem filozófust hallunk, hanem prófétát. A próféta nem ér rá azzal foglalkozni, hogy analitikusan megtisztítsa a fogalmakat, amelyeket használ. Bízik költői megvilágító erejükben. Kifelé nem lát, de nem is akar. „Kifelé látni nem egyéb, mint befelé fénytelennek lenni. A belső fénytelenség az Égi Embertől való eltávolodás” - mondja. Heidegger vizsgálódásai felől nézve a befelé vagy kifelé való látás közötti döntéskényszer elnagyolt. A fenomenológia egyrészt tudja azt, hogy mindenki ugyanazt a világot látja, de mindenki sajátos módon látja. Fenomén és logosz egymásra utal, s ebben az egymásra utalásban a fenomenológia azt jelenti: önmagából láttatni azt, ami önmagát megmutatja, úgy, amint önmagán megmutatkozik. A fenomenológia feladata kiváltképp ontológiai: a lét napvilágra hozatalát célozza. Ez azonban nem lehetséges, ha a lét előzetes, dogmatikusan átvett fogalmára építkezünk. „Az aranykor nem egyéb, mint a lét.”9 Befelé vagy kifelé látni: ez a dilemma is annak a metaforikus nyelvnek, és a hozzá kapcsolódó, hermeneutikailag naív „alapállásnak” a tünete, amelynek segítségével Hamvas elkerüli, hogy amit mond, annak filozófiai súlya legyen. Ha Hamvas értené azt, amit Heidegger világban-benne-létnek nevez, akkor nem látná lényeginek, ősképnek a befelé és kifelé látás oppozícióját. Ha Hamvas befelé látna, akkor észrevenné, hogy a megismerésben a befelé, illetve kifelé látás viszonya nem egyszerű diszjunkció, hanem annál sokkal bonyolultabb. Hamvas a létről való beszédben mindvégig az ontikus vizsgálódás keretein belül marad. Soha nem kérdez rá a beszédben megnyitni vélt lét szerkezetére. A lét életté süllyedésének tanával olyan ősi tanokat pendít, amelyek ebben a formában már kiüresedtek. No nem mintha „meghaladtuk” volna a régieket, erről szó sincs. De ezeknek a ránk hagyományozott, rengeteget citált szövegeknek a hozzánk szóló értelmét csak akkor tudjuk felderíteni, ha őket gadameri értelemben alkalmazzuk saját életünkre. Hamvas esetében ez annyit jelent, hogy a költői applikációs hevületnek a tűhideg filológiai explikációt kellene követnie. Esszéinek akkor lenne ontológiai relevanciája, ha az előbb teljesen külsővé tett szövegértelmet emelné be a lélek önmagába. Ha legalább annyira látna kifelé, mint befelé. Ennek sehol nem látni nyomát. (Ha Hamvast olvasok, még azt sem érzem, hogy valóban megbízhatóan tudna görögül. Herényinél érzem.) A lét elveszett, és ezzel oda az emberi élet magja. Az aranykornak vége, itt az apokalipszis. Árnyéklények vagyunk, lényegünk odalett. Az ilyen típusú félelmek abból a hitből táplálkoznak, hogy az embernek nincs egzisztenciája, hogy ez a létező nem jelenvalóiét, hanem kéznéllevő. Hol van itt a híres egzisztenciális elkötelezettség, amit Buji Ferenc említ? Persze a lét még Hamvasnál is valamennyire már mindig megértett. Hamvas is veleszületett létértelmezésbe nőtt bele. Létmegértése erre az előzetes megértésre való tekintettel történt meg. Ez a preontologikus létmegértés 74
