Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Végh Attila: Hamvas vagy Heidegger
azonban nem vált, nem válhatott ontologikussá, éppen mert nem volt képes átvilágítani az emberi egzisztenciát. Aki az örök életre rendezkedik be, nem tesz föl kérdéseket. Hamvastól mindig csak kijelentéseket hallunk. És e kijelentések is mindig a feltétlen bizonyosság erejével szólnak hozzánk. Hamvasnál nem szerepel az a szó: talán, ítéletet hirdet, még akkor is, amikor az élet szépségéről beszél. Nem világítja át saját előzetes megértését, nem csodálkozik rá saját kérdéseire, hanem a tradicionalista hagyomány téziseivel elnyomja azokat. 5. Naivitása akkor szűnne meg, ha Hamvas belátná, hogy az elidegenedés az ember elől elzárja ugyan saját létlehetőségét, de mégsem szolgáltatja ki egy olyan létezőnek, amely nem ő maga, és amelyet Hamvas „kábaságnak”, „létvakságnak” és a léttel szembeállított életnek nevez. Ezt az elidegenedettséget nem elvetni kellene, morális prédikációkat intézve ellene, hanem éppen ebből kellene megérteni az embert, hiszen ez is a jelenvalóiét egy létlehetősége: a nem-tulajdonképpeniségé. Ezt a létlehetőséget, az akárkit kellene megérteni, amelynek fenoménjére Heidegger a Lét és zá/ó'egzisztenciálontológiai analízisét fölépíti. Ehhez azonban az ún. „spirituális elkötelezettségből”, azaz a filozófiai pontosság ellensúlyából - és a nyomában járó kérlelhetetlen, kinyilatkoz- tatásos hangnemből - valamelyest engedni kellene. A felszínen sok hasonlóságot fölfedezhetünk a Hamvas- és a Heidegger- szövegek irányát tekintve. Mindketten a létfeledés megállapításából indulnak ki, mindketten vissza akarják bontani a(z ontológiajtörténetet egészen addig, ahol rátalálhatnak az eredendő létre. Mindkettőjük nyelve egyszerre bölcseleti és költői. Heidegger is el akarja törölni a határokat a filozófiai és a költői beszédmód között. Csakhogy ő tisztában van vele, hogy ehhez előbb bele kell állni e határba. Ki kell harcolni az álláspontot. Meg kell élni a határ tapasztalatát, és onnan, mintegy visszatekintve kell pillantásunkkal lángra lobbanta- nunk a határeszmét. A görög létmegértéshez mindenekelőtt a határ görög fogalmát kell elsajátítatni. A határ (peirar) a görögök számára azt az Ananké által jól őrzött erőt jelentette, amely a létezőket a létben egybegyűjti. Csak az van, aminek van határa. Es mivel a görög beszédfogalom, a logosz etimológiai kapcsolatban áll a gyűjtéssel (legein), csak az szólalhat meg, aminek határa van. A filozófiai és a költői nyelv között feszülő határ - mivel a filozófiai, illetve költői nyelvet egymástól elhatárolva gyűjti ki - a filozófia felől meghaladott úgy lehet, ha előbb mélyen behatolunk az eredeti létértelmet őrző szövegbe, és felhozzuk az ősi léttapasztalatot. Heidegger éppen ezt teszi. Mélyen behatol az eredeti szövegbe, eléri annak legmélyebb határait, és onnan visszafelé, „felénk” haladva a megszokott fordításoktól teljesen elütő szöveget állít elénk mint fordítást. Eredetisége az eredetbe kapaszkodik, ezért, ahogy Ferge Gábor írja, sosem veszíti el a sensus literalist. „Heidegger fordításaiban átírja, és nem átkommentálja Aristotelést. Parafrázisaiban a szórend pontos követésével a tömörséget megtartva, olykor már jóslatszerűvé teszi a szöveget, beemeli az emberi existentiába.”10 75
