Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel
ha a múlt és a jelen tényei maguktól értetődó'en cáfolnák ezt az azonosságot, hanem mert a jövő tényeire csak e szemléletváltás révén lehet befolyásunk. A magyar politika mozgástere nem természeti adottság, de a nemzeti autonómiától való megfosztottság állapota sem végzetszerű. Minden azon múlik, van-e kellő realitásérzékünk ahhoz, hogy pontosan észleljük a történelmi tapasztalatainkban tökéletesen előzménytelen helyzetünk korlátáit és lehetőségeit. Bogár László írásainak e portrévázlat elején jelzett polarizáló hatása alighanem abban leli magyarázatát, hogy kivételes realitásérzéke nem tud minden helyzetben megbirkózni a végzetszerűséget sugalló történetszemléletével. Pedig kiélezett helyzetekben drámai erővel képes ütköztetni a kétfajta szellemi attitűdöt. Talán az alábbi gondolatmenettel illusztrálható a legjobban ez az összhangteremtő kísérlet. Egy 1998-as kormányülésről készült feljegyzéseiből idézek. „Világos, hogy egy olyan kis nemzetgazdaság, mint a magyar, csak a globális hatalmi logika következményeit alapvetően elfogadó aktorként tételezheti önmagát. Am az új kormány annyiban akarja megtörni a kontinuitást elődjéhez képest, hogy kísérletet tesz alkuerejének legalább egy szerény szinten való kiépítésére. Ehhez azonban igenis átmenetileg szüksége van a bővülő források nyomán az állami szerepvállalás (!) növelésére, olyan nemzetstratégiai feladatok megoldására, mint a család és általában a humánstruktúrák megrendült helyzetének javítása, az infrastrukturális rendszerek súlyos belső hiányainak enyhítése, a kis- és középvállalkozások átfogó ösztönzése, és a közbiztonság helyreállítása. S mindennek érdekében megpróbálja megfordítani a mainstream-logikát. Vagyis ahelyett, hogy a különböző kívülről diktált monetáris és fiskális korlátok mindenhatóságából kiindulva, ezek puszta derivátumaként definiálja az alapvető nemzetstratégiai célokat; megkísérli kialkudni e korlátok átmeneti enyhítését és szerkezeti átrendezését annak érdekében, hogy a nemzeti célokban alkalmatosán összerakott igénysort, először az elmúlt félszázadban, megvalósítsa.” Talán túlságosan is sikerült itt a reálpolitikusnak maga alá gyűrnie a végzet ellen lázadó énjét. Érthetően, mert egy kis ország válsághalmazt örökölt polgári kormányának - ráadásul színrelépésének pillanatában - aligha lehetett volna ennél nagyobbra törő, ám mégsem irreális ambíciója. A program kulcsszavai — az „alkuerő”, illetőleg a „kialkudni” - azonban csak aktuális kormányzati s nem távlatos nemzetpolitikai koncepcióra utalnak. Pedig nem lehetetlen talán közös nevezőre hozni a két követelményt. Hiszen e szerény, defenzív kísérlet sikere is azoknak az erőknek a koncentrációját feltételezi, amelyek képesek megfékezni a globalizáció önpusztító mechanizmusait. És vajon hol léteznének ilyen erők azokon kívül, amelyek a meglévő struktúrákban rejlenek, s melyeknek a politikai akaratképzés nemzeti intézményei képezik ma is a termőtalaját? S ha kis lépésekkel csak ezen az úton: a nemzeti érdekképviseletek európai összefogásának irányában lehet elindulni, miért ne vezethetne ez az út messzebbre is? Es még messzebbre, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy nemcsak Európában, hanem planétánk minden térségéhen kizárólag a nemzetállami intézményeken kérhető számon az ember szociális, kulturális és természeti létfeltételeinek megőrzéséért vállalt felelősség! A vak is látja, hogy ezért került a neoliberálisok célkeresztjébe minden, ami nemzeti. 58
