Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel
A XXL század legnagyobb kihívása a nemzeti társadalomszervezó'désben döntő szerepet játszó antagonisztikus mechanizmusok erőpróbája lesz. Miután a nemzetek századokon át csak mint egymással élet-halál harcban álló kollektív szubjektumok tételezhették magukat, a tét nem kisebb, mint hogy a konfrontációra kiművelt hajlamok transzformálhatók-e integratív funkciók működtetésére. Az erőpróba sikere nem azon múlik, hogy a nemzeti pszichében felhalmozott konfrontativ energiák átirányíthatók-e egyetlen globális ősellenséggel megvívandó küzdelemre, hanem éppen azon, hogy az új kapcsolatok alanyai képesek-e megszabadulni a szubjektumként tételezett, megszemélyesített ellenség: a mitikus Gonosz képzetétől. Ha képesek, átmenthetik a nemzetállam történelmi vívmányait az új politikai közösség intézményeibe, ha nem, akkor a mitikus Gonosz képzelt hatalma a falra festett Ördög pszicho-dra- maturgiája szerint kelhet életre. A napi politika nyelvére lefordítva azt jelenti ez, hogy nem mindegy: hogyan értelmezzük azt a totális válságot, amibe az utolsó két évtizedben belesodródtunk. Az újkor kezdeteitől az ezredfordulóig bontakozó, világbirodalommá szerveződő nemzet- és emberellenes erők győzelmének elháríthatatlan következményeként, avagy olyan - a világbirodalmat is fenyegető - civilizációs krízisként, amelynek kezelésében éppoly nélkülözhetetlen szerepünk lehet, mint e krízis bármelyik szenvedő alanyának. Vagy még konkrétabban - egy fentebbi gondolatmenetre visszautalva -: nem mindegy, hogy az új világuralmat megtestesítő Egyesült Államokban a globalizáció önpusztító folyamatainak gerjesztőjét látjuk-e, avagy egy olyan meta-hatalmi képződményt, amely ma még önmaga érdekeivel van elfoglalva, de a jövőben éppen a globális léptékű korrekciós erőfeszítések centrumává válhat. Nem mellékesen éppen Európa partneri közreműködésével, és ezen belül, persze, a mi hozzájárulásunkkal. Naivitás? Ma még nem, de könnyen azzá válhat. Rajtunk kívül álló okok miatt is, de úgy is, hogy magunkat tesszük alkalmatlanná egy ilyen szerep vállalására. A mi felelősségünk most csak annyi, hogy ne semmisítsük meg a még meglévő politikai, pszichológiai és morális feltételeit annak, hogy politikus értelmiségiekként hatni tudjunk a birodalmi érdekek képviselőire. Hogy részt vállaljunk egy olyan nemzetközi diskurzustér kialakításában, amely szellemi ösztönzéseivel felerősítheti a globalizáció öngyógyító folyamatait. Nem a politikus Bogár Lászlóval szemben hangsúlyozom ezeket az ideákat, hiszen amikor részese volt a kormányzati hatalomnak, minden megnyilatkozásával összhangban volt velük. Mégis különös okom van arra, hogy a fenti meditáció az ő történetszemléletével folytatott vitám kontextusába ágyazódott. Az a radikalizálódás tudniillik, amely publicisztikájában és közszerepléseiben nyomon követhető, nem pusztán rendszerkritikai szemléletének mind határozottabbá válását és intellektuális bátorságának ’féktelenségét’ jelzi, hanem a maga szerepdilemmájával vívódó, morális csapdába szorított ellenzéki politikus értelmiségi önemésztő indulatait is. Ez a fajta radikalizálódás egyszerre hordozza magában azt a lehetőséget, hogy eladdig közömbös, apoliti- kus csoportokat vonjon be a közügyekbe, másfelől azt a veszélyt, hogy végletesen elszigetelődjék, netán szembefordítsa alanyát saját egykori táborával. 59
