Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel

ha a hatalmasok kezéhez vér tapadt, ha nem rendelkezett, nem garantálhatta fennmaradását akkor sem, ha törvényes úton szerezte mandátumát. Ennek az évezredes történelmi tapasztalatnak különös súlya van éppen a mi életünkben. Mert bármennyire morális botrány is, be kell látnunk, hogy a kádári diktatúra képes volt társadalmi konszenzust szervezni maga alá, és - függetlenül attól, hogy csalódottságunk mire sarkall - tudomásul kell vennünk, hogy a megegyezéses („jogállami keretek közötti”) rendszerváltás rendszerét égtük oldal sem volt képes konszolidálni. Am mint ahogyan nincs történelmi recept, amelybó'l kiolvasható lenne, hogy mi kell egy diktatúra legitimációjához, egy működésképtelen jogállam korrekciója sem modellezhető. Lehet, hogy egy új világhatalmi konstelláció vet neki véget, lehet, hogy forradalom söpri el, de az is lehet, hogy egyetlen esélye van: belülről újrarendeződni, azaz saját kárán okulva folytatni az egyezkedések, az alkuk, a kompromisszumok kísérletét.

Miután az első verziót - a közeli jövőt tekintve — nem valószínűsítik a globális erőviszonyok, logikai értelemben csak az utóbbi kettő közül választhatunk. De vajon értelmezhető-e ebben az esetben a politikai valóságban a formális logika nyelve? Vajon egy forradalom valóban alternatívája lehetne-e a jogállami technikákkal folytatható rendszerháborúnak? Vajon ha felhalmozódna is annyi pszichikai energia, ami elég lenne egy ’mandátumos’ kormány elkergetéséhez, ha a neoliberális világrend parancsnoki hídjának hazai személyzete tökéletesen kicserélődne is, lenne-e támasza egy új rendet teremtő új vezérkar konszolidációs törekvéseinek?! Ne késlekedjünk belátni: nyilvánvalóan nem lenne! Az elmúlt negyedszázad leginkább megszívlelendő nemzetpolitikai tanulsága, hogy az az egypólusú globális hatalmi struktúra, amely a szétesett szovjet birodalom tartományait magába építette, még kevésbé tűri a külön-utas nemzeti létmódkísérleteket, mint egykori riválisa. Ezt a fellebbez- hetetlen, makacs tényt figyelmen kívül hagyni: szellemi renyheség, erkölcsi felelőtlenség, politikai öngyilkosság.

Következésképpen az a dilemma, hogy a gyökeres változások elérhetők-e békés, parlamentáris eszközökkel, vagy elkerülhetetlenné válik-e egy forradalmi fordulat, bármily mélyen fészkeli is be magát a közérzetünkbe, a politikus értelmiségit nem állíthatja válaszút elé. Nem azért kell kitartani a parlamentarizmus játékszabályai mellett, mert az alkotmányos keretek feszegetésének súlyos jogi, erkölcsi és egzisztenciális kockázatai vannak (kinek-kinek lelke rajta), hanem mert egy elvetélt forradalom tragikus politikai következményeit nem enyhíti a bukásért vállalt személyes felelősség heroizmusa.

Az esélytelen forradalomnak mindazonáltal nem a kollektív önfeladás az alternatívája. Az a belátás, hogy nincs értelme szembe menni a mérhetetlen túlerővel, nem jelenti azt, hogy ne térhetnénk ki sodrása elől, mi több: hogy ne foghatnánk be a szelét saját vitorlánkba. Althoz persze, hogy ez a stratégia sikeres legyen, önmagunk helyzetét és a ’túlerő’-ről alkotott fogalmunkat is újra kell értelmeznünk. Nekünk magunknak meg kell szabadulnunk attól a kény- szerképzettől, hogy kibékíthetetlen érdekellentétek állítják szembe egymással a nemzeti közösség jobb- és baloldali táborát, másfelől kritikával kell fogadnunk minden misztifikációt, amely lényegi azonosságot feltételez az új világhatalom természete és a globalizáció emberellenes tendenciái között. Nem azért, mint57