Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel
(Bogár maga is több tanulmányában hangsúlyozza az 1995-ös negatív irányú fordulat korszakos jelentőségét!) Ha pedig igaz az, hogy a magyarországi átalakulás első esztendei - a ’89- ’90-es választási küzdelem, illetőleg az Antall-kormány időszaka - a Nyugathoz való csatlakozás kényszere mellett nyitva hagyták két létmodell, két gazdaságirányítási és társadalomszervezési módszer közötti választás lehetőségét, akkor e korszak felelős politikusait - s közöttük Antall Józsefet - elsősorban az minősíti, hogy tudatosan és elszántan döntöttek a jobbik lehetőség: a szociális piacgazdaság rendszere mellett! A korszak politikai döntéseit nincs okunk pusztán azon következmények alapján megítélni, amelyek egy lényegesen új helyzetben: a neoliberális stratégiának a kilencvenes évek közepén megvalósult egyeduralma után alakultak ki. Nem volna indokolt ennyi figyelmet fordítani a múltra, s különösen nem egy-egy történelmi személyiségre, ha interpretációjuk nem függne szorosan össze a jelen kihívásainak értelmezésével. A Bogár László tanulmányaiból kirajzolódó Antall-portré azonban a békés rendszerváltás kíméletlen kritikáját alapozza meg, s ezzel érintkezési felületet kínál ama fajta nemzeti radikalizmus számára, amely 1990-en is a rendszerváltó diktatúra elmaradását kéri számon, s amely ma is lehetségesnek ítél egy forradalmi fordulatot. Miután ennek a lehetőségnek a puszta felvetése is végletesen polarizálhatja a balliberális kormány (a hazai globalokrácia) ellenzékét, s ezzel uralmi pozícióik bebetonozását segítheti elő, nem hallgatom el a kérdés időszerűségével kapcsolatos kétségeimet. Előre bocsátom: nem egy tisztító radikális átalakulás kívánatosságát, „csupán” egy győztes forradalom lehetőségét vitatom. És - a lázadó lócsiszár felett ítélkező - Sütő Andrással egyetértve vallom: bűnt követ el, aki úgy robbant ki forradalmat, hogy nem lehet biztos annak győzelmében. Vagyis nem az alkotmányjogi aggályok érdekelnek elsősorban (ezek csak egy bukott forradalom esetében jöhetnek számításba!), hanem az erő alkalmazásának más megközelítései: politikai ésszerűsége és morális felelőssége. Hiszen a közügyek iránti elkötelezettség jelenthet - s kell is, hogy jelentsen - készenlétet akár a lázadásban kitörő indulatokkal való azonosulásra. De más dolog elfogadni egy forradalmi helyzetet, mint „hivatásos forradalmárként” organizálni azt. Azok az energiák, amelyek elemi erővel robbannak ki egy tiltakozó aktusban, jól működtethetők egy igazságosabb rend javára, de az a fajta politikai racionalitás, amelyik eszközként kívánja használni a manipulálható tömegindulatokat, csak anarchiához vezethet. Múltunk tapasztalatai sem az alkotmányosság szempontját sorolják első helyre. Történelmünk rövidebb- hosszabb konszolidált időszakai - a honfoglalástól, illetőleg az államalapítástól kezdődően - többnyire olyan hatalmi berendezkedésnek köszönhetőek -, melyeket véres konfliktusok győztesei teremtettek. Nem az ősi jog vitathatósága vagy vitathatatlansága, nem az erőszak-alkalmazás erkölcsi megalapozottsága vagy megalapozatlansága, s nem is a politikai filozófiák érveinek ereje vagy gyengesége döntötte el, hogy legitimmé válhat-e az erővel megszerzett hatalom. Egy berendezkedés - ha nem is jogi, de társadalmi - legitimációjának minden elvi kritériumot megelőzően egyetlen döntő feltétele volt: saját működésének konszolidáló-képessége. Ha ezzel rendelkezett, akkor is stabilizálhatta magát, 56
