Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel
Diagnózisának lényege talán néhány mondatban is összefoglalható. Eszerint az egész modern kori „fejlődést” az tette lehetővé, hogy az emberi és az állati izomerőre és a megújuló természeti energiaforrásokra alapozott technikai kultúra helyébe a fosszilis energiákra épülő ipari civilizáció lépett. Csakhogy azok az energiák, amelyeket a földkéregben két milliárd év geológiai „eseményei” teremtettek meg, emberi célú felhasználásuk következtében már kétszáz év után kimerülőben vannak. Azaz az alacsony hatékonyságú, de kimeríthetetlen erőforrásokra támaszkodó gazdaságot nagy hatékonyságú, de véges tartalékait gyorsuló ütemben felélő technológiák váltották fel, és semmi garancia nincs arra, hogy e tartalékok teljes kimerülésének időpontjára megérlelődnének egy újabb energetikai forradalom feltételei. Hiszen, ha úgy lenne is, hogy „csak idő kérdése”, amíg a tudomány hasznosítani képes a korlátlan kozmikus erőforrásokat, könnyen megeshet, hogy nem lesz, aki élni tud a lehetőséggel. Gazdaság-centrikus korunk tudniillik nemcsak gondatlan, hanem agresszív is: nem csupán feléli a föld mélyének kincseit, hanem a földfelszín és a sztratoszféra ökológiai struktúráját is szétroncsolja. De engedjük meg - veti fel a szerző -, hogy ebben a dimenzióban is jóvátehető vétségek történnek. Ki fogja jóvá tenni?! Ahhoz, hogy a természettel szemben elkövetett erőszak végzetes következményei elkerülhetők legyenek, az erőszaktevő civilizációnak olyan erőteljes irányváltására lenne szükség, amelynek megszervezése a jelen társadalmi struktúrájának és hatalmi mechanizmusainak gyökeres megújulását feltételezi. És ez az a feltétel, amelynek teljesülése a legreménytelenebbnek látszik. A globalizáció létmódjának ugyanis éppen az a legsúlyosabb alkati betegsége - és ez Bogár látleletének másik hangsúlyos eleme hogy természeti létfeltételeinek megsemmisítésével egyidejűleg az emberi erőforrásokat is kifosztja, s a védtelenné vált egyént és szétvert közösségeit képtelenné teszi önmaga újjászervezésére. Két irányból is működik — egyre agresszívakban - ez a „dehumanizáló” stratégia: ezt szolgálja a nemzetállamok egészségügyi, kulturális és szociális funkcióinak az integráció és a szabad piac követelményeivel indokolt megbénítása, és ehhez asszisztál a multinacionális tőke érdekeit rafináltan kiszolgáló tömegmédia. És még csak az sem mondható, hogy a globalizáció korának emberisége a jelenben elérhető jólétért és lét-teljességért áldozná fel a jövőjét. Hiszen a szociális nyomor, a megalázottság, a gazdasági és politikai kiszolgáltatottság, az élhető környezet ajándékaiból és a civilizációs javakból való részesedés egyenlőtlensége - egy-egy nemzeti társadalmon belül és kontinentális keretekben is - nagyságrendileg súlyosabb szocio-kulturális feszültségeket gerjeszt, mint a történelem bármely korábbi hatalmi rendszere. íme, ez volna a sűrítménye annak a kor-diagnózisnak, amely Bogár László írásaiból kibontakozik. Számomra nem az a legfontosabb kérdés, hogy „szakmailag” megállja-e a helyét a mérsékeltebben szkeptikus, vagy éppen harsányan optimista jövőképekkel szemben. Nincs ugyanis olyan szaktudomány, amely autentikus lehetne a jövőnket tapogató félelmek és remények egzakt megalapozhatóságát illetően. Megelégszem azoknak a tényeknek és bizonyított tendenciáknak a jelzésével, melyek magukban hordozzák egy globális katasztrófa veszélyét. Azt is 42
