Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel
nensen erkölcsi kérdéseket vetnek fel. Az autonóm alrendszerként értelmezett gazdaság-fogalom elutasításában nagyobb hangsúlyt kap azonban az a megfontolás, hogy a társadalmak természeti és teremtett környezetét legérzékenyebben érintő emberi tevékenységnek eredeti közegéből való kiragadása azt a veszélyt rejti magában, hogy egy rész-valóság valamiféle önálló léttel bíró egésznek látszódjék, s ily módon egy mesterségesen konstruált értékvilág centrumában kapjon helyet. Amikor a politikusok gazdasági érdekekre hivatkozva csökkentik az egészségügy, az oktatás, a kultúra kiadásait, egy ilyen hamis világképből származtatott hamis értékrend jegyében cselekszenek. A humán erőforrásokkal történő gondatlan gazdálkodásért tehát - ebben a felfogásban - a politikáé a közvetlen felelősség, ami azonban nem jelenti azt, hogy a hamis világkép és értékrend uralma az öncélú pártharcok következménye lenne. A politikának - Bogár szemléletében - nem az a vétke, hogy szociális feszültségeket és planetáris méretű környezeti veszélyhelyzeteket generál, hanem az, hogy nem képes úrrá lenni az önelvű gazdaság doktrínája mögé rejtőző hatalmi törekvéseken. Szerzőnk úgy látja, hogy ezek a törekvések nem kapcsolódnak szorosan valamely politikai irányzathoz. Eredetüket a nyugati civilizáció újkori fordulatánál keresi, nevezetesen annál a reneszánsz- kori világnézeti rebelliónál, melynek eredményeként a modern ember „de- szakralizálta” a világot, s úgy tekintett a természetre, mint az emberi értelem és akarat által korlátlanul birtokba vehető javak és erők kimeríthetetlen forrására. Ez a szellemi impulzus bontakoztatta ki a liberalizmus ember- és társadalomfelfogását, a felvilágosodás természetjogi és államelméleti bölcseletét, a francia forradalom szabadság- és egyenlőségeszméjét, a XIX. és XX. század pozitivista, objektivista és szcientista tudományszemléletét, mindazokat a világképi változásokat tehát, amelyek egyfelől a tömegdemokrácia és a totalitárius rendszerek élet-halál harcát, másfelől az ipari-technikai forradalmakat, s a XXI. század globális technológiai rendszereinek kifejlesztését inspirálták. Bogár László nemcsak azt tagadja, hogy ennek a végtelenül ellentmondásos „fejlődésnek” a végső mérlege pozitív lenne, hanem afelől is kétségei vannak, hogy pusztán korrigálható iránytévesztésről volna szó. Ez a szkepszis mély rokonságot mutat az utóbbi két évszázad európai bölcseleti irodalmának hanyatláselméleteivel, ám lényegesen radikálisabb azoknál. Bogár nem a kultúrát félti a civilizációtól, az emberi természetet a technikától, az erkölcsi normákat a haszonelvűség pragmatizmusától, egyáltalán: nem az értékőrző tradíciókat látja veszélyben a „kockázatos újítások” miatt, hanem magának az újkori fordulatnak a lényegét, haladásának irányát is elhibázottnak: „evolúciós zsákutcának” minősíti. Azok az aggodalmak, amelyeket a futurológusok is megfogalmaznak egy-egy civilizációs érték fenyegetettsége láttán, őnála ok-okozati láncolatba szerveződnek, s egy végzetes, totális katasztrófa előérzetétől áthatot- tan korunknak, a globalizáció korának távlattalanságát sugallják. Hangsúlyozom: Bogár nem a kulturpesszimizmus patinás és divatos érveit ismételgeti, hanem a gazdasági és társadalmi folyamatok statisztikailag jellemezhető tartalmának és bemérhető irányának nagyon is racionális elemzésére alapozza „lét-mód”-kritikáját. 41
