Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Alacsonyan veszteglő haza

a költőt célozza, mert a zenéhez bemutató kéne, a kézirathoz mindössze olvasni tudás. Záborszky, a nagyrabecsült komponista egycsapásra jelentéktelenné süly- lyed, Döbrenteiből udvari lírikust farigcsálnak; megrendelésre dolgozó hízel- kedőt, ki az öt éve elhunyt Antall emlékéhez dörgölőzik. Ritka igaztalan vád. Döbrentei leginkább öntörvényű költőink egyike. Nem halott - élő hatalmat se szolgált soha, míg kritikusai hivatásos hatalomtechnikusok; köztük Szabó Iván, az MDNP elnöke, Boross Péter átmeneti miniszterelnök, politikai újságírók, médiaszemélyiségek, szóvivők és így tovább. Egyetlen irodalmár sincs köztük.

A kórusba bekapcsolódik az antalli örökség letéteményése: a Család (mintha az eszmei hagyaték vagyontárgy volna). Dr. Antall György ügyvéd, akit édesapja a közéleti ténykedéstől tudatosan távol tartott - bizonyára nem ok nélkül- vehemensen tiltakozik. Boross képviselő, az MDF szürke eminenciása a Parlamentbe invitálja a költőt, és felhívja figyelmét a Zenekadéinián tervezett bemutató politikai kockázataira. Az ügy odáig fajul, hogy a Fidesz kénytelen elhatárolódni: az oratórium nem kormánymegrendelésre készült.

Ezek után legkevesebb, hogy az adott helyszínen megszólalhat. Döntsön a közönség, alkosson ítéletet, méltó-e Antalihoz - és a szerzőkhöz? Hátha nem az. Hátha fércmű, mely igazolja az acsarkodást. Am a premier elmarad, szöveg és partitúra azóta se lát napvilágot.

A magyar irodalomtörténetben vannak példák Kölcseytől Gyulai Pálig, Ignotusig, Király Istvánig és Pándi Pálig - meglehetősen vegyes névsor - hasonló nagy erejű támadásokra, csakhogy azokat kinyomtatott és széleskörűen terjesztett írások inspirálják. Ráadásul, boldogabb korokban a bírálat tárgya maga a szöveg, nem az indíttatás, mely belügy, azaz meggyőződés kérdése. Magára valamit is adó újdondász, de közszereplő sem vállal efféle gyalázko- dást. Idáig jutva, s mivel Döbrentei Kornél versezete az ódával és az elégiával rokon, eszembe ötlik a nevezetes Kölcsey-Berzsenyi-vita. „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” - írta egyebek közt a gordonkahangú poéta, míg a Döbrentei—Záborszky ügyben egy pohár víz fortyog. Az se mindegy, kik gyömöszölik a Fekete adventét pohárba, és miért forralják. Kölcseyt, bár igaztalanul, a tiszta esztétikum vezérelte, az oratórium megtipróit előítélet és sanda politikai szándék. Berzsenyi a bírálat nyomán végleg felhagyott a versírással, míg- szerencsére - Döbrentei fejében ez meg se fordult.

Már csak az a kérdés, miért most merül fel a nyolc évvel ezelőtti botrány? Egyrészt: ma már távlata van. Másrészt: nem tűrhető a Fekete advent elhallgattatása, míg léteznek független irodalmi lapok. Harmadrészt: újra ádventi időszakban vagyunk. Végül: 1999, s főképp a 2002-es választások óta egy folyamat tanúi vagyunk, mely a szellemi támadástól elvezet a tavaly október 23-i rendőrattakig, idén - a regnáló miniszterelnök beszéde miatt - egy városrész lezárásáig. Az akkori célpont egy zenemű, ma az Operaház környékére igyekvő összes polgár.

Idén Mosonmagyaróvárod: Döbrentei Kornél emlékezett meg a hírhedt sortűz áldozatairól. Szétnézett, s az öt-hatezres tömeg láttán azt találta mondani: négy éve ugyanitt alig pár százan, ha voltak. Idő kellett hozzá, hogy a megnyomorítottak és megszomorítottak felismerjék: a múlt nem csak az akkoriak életét zabálta fel. Elnyeléssel fenyegeti a jövőt, hívőét-hitetlenét, jobb- és baloldaliét, olvasóét, nem olvasóét egyaránt.

39