Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Alacsonyan veszteglő haza
ugyanis, hogy a komponista Záborszky poétát keresett a mű szövegezéséhez, vagyis a saját dallamvilágához. Elvetélt verskísérletek után, Makovecz Imre tanácsára fordult Döbrenteihez. A költő vállalta, belefogott, írta-csiszolgatta, a muzsikussal egyeztette, átfogalmazta, elvett belőle, hozzáadott, végül az érlelt szöveg és a partitúra Bécsbe került. Azért oda, mert a zeneszerző szerint a bécsi kottamásoló megbízhatóbb, mint az itteniek. Onnan került titokzatos, mondhatni: illegális úton Bacher kezébe, ő pedig nem habozott az alkotást a maga mércéjével mérni. Ez sem lenne baj, eltekintve attól, hogyan jutott hozzá, de ítéletét közzé is tette, egy olyan szerzeményről, amit ő maga sem hallott. Bachernél „zongora feketéllik a hallban”, s mivel feltehetően abszolút hallású, mint írja: „átpöntyögte a hangokat is, próbálgatta, kóstolgatta...” egyszóval ismerkedett a nagyzenekari- és kórusművel. Bár nehezére esne egy képzett muzsikusnak is - így a hanganyagra szerző nem sok szót veszteget -, a szöveg olvasható. Sorokat ragad ki és idéz belőlük, melyek kórus és kontextus nélkül valóban elszigeteteltek, néhol patetikusak és barokkosán jelzőhalmozók, vagyis a műfaj sajátosságainak tesznek eleget - feltéve, ha egészben olvashatjuk. Nem tehetjük, de követhetjük Bacher útmutatását. Ezek után könnyű belátni, mi ez: félreértés, csúsztatás vagy tudatos hamisítás? Szerző rutinját ismervén utóbbi kettőről van szó. Az addig sorstalan oratórium kritikája alapján a műről alig valamit, a kritikus ízléséről annál többet olvashatunk. A Fekete adventról azt írja: „páratlan a maga nemében - ha nem lelt volna párjára”. De lelt. S mit tesz Isten: Zelk Zoltán- Kadosa Pál Sztálm-kantátáját, mely sebtében előkerül Bacher „öröklött kotta- szekrényéből”. Nem csak a „poros partitúra”, hanem a Sztálin esküje c. mű egykorú dicsérete is, melyből szerző hosszan idéz. Újra zongorához ül, újabb pön- työgtetés, majd megállapítja: „rokon alkotásokról van szó”. Különböző hasonlóságokat talál, de összegzőén egy alapvető különbséget is, nevezetesen: „...az 1950-es opusz bizony jó zene.” Záborszkyé kimondatlanul nem az, többek közt, mert szerző nem tudja, „...a mostani műben vannak- e hasonló slágerek, amelyeket majd ötven év múltán is őriz az emlékezet.” Tetszenek érteni: sláger és oratórium. Öröklött kottaszekrény, benne korabeli kritika, vagyis a prekoncepció összes kelléke, melyek nélkül nem derül fény Bacher és felmenői gusztusára. A szövegelemzés ugyanilyen nívós. Szerző párhuzamot vél felfedezni Lenin és Sztálin mint szakrálissá stilizált személyek, valamint a Döbrentei által énekbe szőtt haldokló Antall József és Orbán Viktor közt, kettejük nevezetes találkozására utalva. ízlés, vonzalom kérdése. Meglepőbb, hogy Bächernek baja van Batthyány Lajossal is - feltéve, hogy Döbrentei merészkedik tollára venni őt, Antallal együtt említve -, továbbá, hogy a históriás összevetésbe vizionálja Bár- dossyt, Imrédyt, Sztójayt, Szálasit, mint Batthyányhoz hasonlóan kivégzetteket. Szó nincs róluk. Antalit betegség vitte el, míg a sorba kívánkozó gr. Tisza Istvánt lelőtték, gr. Teleki Pál öngyilkos lett, Nagy Imrét felakasztották. Bacher esetében nem hiányos történelemismeretre gyanakszunk, hanem... valami egész másra. Olvasó nem képes eldönteni, kor- vagy kórdokumentumot lát? A cikk a hadjárat első puskalövése. Pergőtűz követi, sajtóban, televízióban, rádióban egyaránt. Kinyomatlan szöveg, meg nem szólaltatott muzsika ilyen támadást a magyar kultórhistóriában sose kapott. Az attak nem a zeneszerzőt, hanem 38
